„Mindenki a saját realitásában él” – interjú Oksana Nosach-kal – 11. Budapesti Építészeti Filmnapok

By | interjú

Minden város tele van szokatlan helyekkel és izgalmas történetekkel, amelyek csak arra várnak, hogy valaki megmutassa és elmesélje őket. Bárki kezébe vehet egy kamerát és lefilmezheti saját kerületének, utcájának vagy szomszédjának történetét.

A fenti idézet a My Street Films nevű londoni mintára szervezett ukrán workshop és filmfesztivál bemutatkozásából való. Oksana Nosach a fesztivál legutóbbi workshopjának eredményeképpen készítette Disznóólak közt (Among the Huts) c. kisfilmjét, amelyet a Budapesti Építészeti Filmnapok Flóra, fauna és a város c. rövidfilmblokkjában is láthattunk. A blokk egyik legizgalmasabb etűdje volt az övé, amely egy Kijev melletti gazdaság paradox történetébe enged bepillantást. Az ukrán kisfilm rendezője személyesen is ellátogatott a fesztiválra, így alkalmunk nyílt interjút készíteni vele. Oksana kalandvágyó, életvidám és sokat utazik – szerencsére mindig fényképezőképpel.

Honnan szereztél tudomást a helyről?

Véletlenül fedeztem fel, amikor egyszer arrafelé kerékpározva éppen körülnéztem a környéken. Megragadott a szokatlanságával, hiszen nem vagy felkészülve arra, hogy ilyesmivel találkozol a megszokott városi szabályrendszerben. Meglepődtem és megindított a kép, amit láttam: disznók sétáltak a többszintes épületek között, fák nőttek ki mindenhonnan. Mindebben ugyanakkor ott lapult egy darabka történelem is, még a város előtti időkre utalva, amikor minden egészen más ritmusban mozgott. Teljesen olyan volt, mintha a vidéki élet múzeumában járnánk, szinte csak az üvegbúra hiányzott a kis különálló világ tetejéről.

Hogyan jött az ötlet, hogy filmet forgass belőle?

Időről időre meglátogattam a helyet, hogy megtapasztalhassak valami rendkívülit a városi környezetben. Néha megmutattam a barátaimnak, amikor meg akartam lepni őket. Nem gondoltam, hogy kapcsolatba lépek a hely lakóival egészen addig, amíg az egyik barátom azt nem mondta, hogy mindenképpen forgassak dokumentumfilmet a helyről. Nem voltam benne biztos, mert azt gondoltam, hogy valaki már biztosan filmre vette korábban, végül mégis neveztem az International Festival of Film and Urbanism “86” által szervezett My Steet Films Ukraine versenyre.

A film némán ütköztet két teljesen különálló világot…

Igen, a film lényegében két valóság összecsapása, két ritmus egy fizikai térben –, egy ami vidéki, lassú, és egy másik, ami városi, nyüzsgő. Talán ez volt a módja megmutatni, hogy mindenki a saját realitásában él, és nem olyan könnyű megvédeni az életmódodat, ha ez nem illeszkedik a közvetlen környezetedhez. Ebben a helyzetben nem tudok állást foglalni – az észleléstől függően változik, hogy a gödör melyik oldalán állsz. Amikor keresztül sétálsz a veteményeskerten, a téged körülvevő toronyházak furcsának tűnnek, de ha a helyet fentről, a járdáról nézed, akkor az udvar tűnik kicsit csúnyának és nem odaillőnek. Általában persze szomorúnak találom, hogy a fejlesztők bekebelezik valakinek a történelmét, családi házát, a földet, amit sok éven műveltek és ami enni adott ezeknek az embereknek.

Tudtad?  A kisfilm középpontjában lévő kis házat többek között Natasa Jurcsenko lakja, akinek kalandos életútjáról Oksana Nosachon kívül Jiří Stejskal, fiatal cseh filmrendező is filmet forgatott, Otthonomcímmel. Vele is készítettünk interjút, itt olvashatjátok.

Hogyan zajlott a forgatás? Mik voltak a kevésbé jó és az igazán jó pillanatok?

Ez a kis gazdasági épület, amit sokan tanyának hívnak, nem az egyetlen emléke az egykori Poznyaki névre hallgató falunak. Egyes házak egyszerűen eltűntek az elmúlt évek során. Amikor az operatőrrel először mentünk oda forgatni, még szinte hajnalban érkeztünk, hogy megnézzük a vidéki életet és megkérdezzünk néhány lakost.

A MyStreetFilmsUkraine után saját magam újraforgattam az egész anyagot, ami körülbelül egy hónapig tartott. Néha elfelejtettem tartalék memóriakártyát vinni, vagy az elem halt meg egy alkalmatlan pillanatban. Tavasz volt, és nagyon szeles, hideg idő volt. Ami egy kicsit rossz volt a forgatás szempontjából, hogy az udvar egyébként is nagyon szeles helyen áll. De ami még ennél is rosszabb volt, hogy néhány ember az érdeklődésemre bizalmatlansággal reagált, mert azt gyanították, hogy bántani akarom őket vagy a családjukat. De a hely háziasszonya egy nagyon kedves és nyitott nő. Szívesen fogadta a forgatást a területén és nagyon sok történetet megosztott velem.

A legjobb pillanatok a véletlen ismerősökhöz és a vicces állatokhoz kötőnek, különösen a macskákhoz, velük tele volt a hely. Amikor szétnéztem az udvaron, különböző emberek jöttek oda hozzám és elmondták a véleményüket: egy részük azt mondta, hogy ez egy roncstelep és hogy ezeknek az embereknek el kellene költözniük, mások azt mondták, hogy ez a farm örömmel tölti el őket, és hogy ide szoktak jönni nézelődni és etetni a disznókat minden nap a gyerekeikkel. Néha még tervezett túrák is vannak az óvodásoknak.

Hogyan fogadták a filmet körülötted?

A rengeteg anyag közül végül 6 percesre szűkült a film. Én nem gondoltam, hogy sikeres lesz, de az emberek reagáltak rá és fesztiválokon is részt vett. Néhányan szerették, néhányan nem. Még olyat is hallottam, hogy ez a film a halálról szól. Néhány barátom pedig nem igazán értette –  túl kortárs volt a számukra.

És most? Hogyan tovább?

Elkezdtem közreműködni egy filmben, mely egy pusztuló kikötőről szól Kijevben. Általában szeretem a filmezést és a fényképezést, nézni az embereket, különösen a barátaimat. Van néhány anyagom zenészekről, akiket ismerek. Próbálok filmet készíteni belőle.

Ha a fesztiválon nem sikerült megnézned a kisfilmet, alább megteheted.

A cikk a Filmtekercs.hu-n jelent meg.

Interjú Adela Muntean multimédiás művésszel – 11. Budapesti Építészeti Filmnapok

By | interjú

A Budapesti Építészeti Filmnapok programkínálatából idén sem kellett nélkülöznünk a kelet-európai rövidfilmes blokkot. A blokkot három film alkotta, amelynek egyik gyöngyszeme az Memory Reel (Emlékezettekercs) c. film. A film alkotójával, Interjú Adela Munteannal beszélgettünk.

Több helyen megfordulsz, sokat utazol, zajlik az élet körülötted…

Igen, most éppen Bristolban, majd Budapest, Bukarest, Szeben, Kolozsvár, végül Szeben következik és ezután remélem, kicsit hazatérek, szóval ott vagyok, ahol éppen a projektjeimet végzem. Egyébként Erdélyben, Gyulafehérváron születtem, édesanyám csángó, édesapám román, a testvérem nem tud magyarul, mert ő a kommunista időszakban született, amikor nemcsak a vallások, de a magyarság is tiltott volt. Amikor én megszülettem 1988-ban, rá egy évre éppen forradalom volt, ezért én már magyar óvodába járhattam, majd később magyar gimnáziumban illetve egyetemen folytattam tanulmányaimat.

Memory Reel c. kisfilm egy több szempontból nagyon izgalmas projekt része. Tudnál erről mesélni egy kicsit?

A legelején globálisan gondoltam el egy mozis projektet, hiszen világszerte rengeteg a bezárt mozi, nap, mint nap újabb híreket olvashatunk, hogy éppen melyik filmgyár szűnik meg. Az újabb generáció a számítógépeken és egyéb kütyükön nézi a filmeket, tehát valahol a változásokat akartam megörökíteni és egyben megőrizni a „régi mozi” emlékét.

transcinemaexpress.com weblapon a klasszikus mozi változásait a digitális korban láthatjuk különféle művészi és elméleti-kutatási projekteken keresztül. Bárki beküldhet bezárt moziról készült videót a weblapon keresztül. Továbbá múzeumok és kortárs galériák olyan munkákat állítanak ki, amelyek a mozi anyagiságát mutatják be: a celluloid, a vetítőgép, a filmnézés fenomenológiáját a moziban, erről részletesebben olvashatunk a weblapon lévő  elméleti kutatásban. Másrészt az interneten mára már az összes klasszikus filmet megtalálhatjuk – a weblap egy digitális archívumot is tartalmaz rengeteg példával, amelyben a nézők különféle módon újradolgozták az interneten talált filmeket. A transcinemaexpress.com weblapon a művészi projektet az Emlékezettekercs képezi, amely az archiváló művészet kategóriájához tartozóan egy elhagyatott archívum-filmraktár anyagát dolgozza fel, amely tartalmazza az 1964-2005 közötti időszak Romániában forgalmazott és erdélyi mozikban vetített filmjeinek szinte teljes készletét. A hely történetét egy dokumentumfilm kíséretében meséli el.

Hogyan találtál rá a helyszínre?

A kolozsvári buszmegálló, ahonnan Budapestre szoktam indulni a filmraktár utcájának végén van. Ott láttam gyerekeket filmekkel, aztán az interneten robbanásszerűen mindig újabb és újabb fotókat lehetett látni a helyről. Budapesten eleinte a MOME Fotográfia szakára jártam és éppen a Media Design szakra készültem átiratkozni, és a filmraktár projektet készültem bemutatni, ezért eljártam oda fotózni, de kinyomoztam az ott dolgozókat is.

A velük készült interjú is a kisfilm része…

Szende Bulbuca, aki korábban a filmraktárban dolgozott az első karakter, aki megjelenik a filmben. Rajta kívül Găină Dorel és Mira Marincaș fotóművészek is feltűnnek, akiknek munkájában az analóg-digitális közti kapcsolat határozottan megmutatkozik. Mira a következő interjúsorozatban fog megjelenni. A TIFF fesztivál alatt nyitva volt a hely, a filmben néhány fiatal látogató is megjelenik, akiknek emlékeikben ott van a moziépületek eltűnése vagy az idősebb generáció, akik még a falusi vetítések kalandjairól is tudnak mesélni.

Korábban kicenzúrázott celluloidmaradékokból összeillesztett végtelen szalag, amely letűnt korok személyes történeteit őrzi. És persze, mint ahogyan az lenni szokott, mindig a kivágott részek a legizgalmasabbak. – A filmről írt ajánlónkat ebben az összeállításban olvashatjátok.

Mi a filmed témájául választott kolozsvári filmarchívumnak a története?

Egy jó ideje elkezdtem egy multimédia applikáció elkészítését a helyszínről, amelyből kiderül a hely története. Az épület virtuálisan látogatható lesz, fotókat, videókat lehet nézni külön-külön minden udvaron lévő épületről és a kertről, miközben az ott dolgozók narrációját hallgathatjuk. Így a néző maga rakja össze a történetet. Mindezt azért érzem fontosnak megvalósítani, mert senki számára sem tiszta, mi is történt ott. Szendével készítettem több videófelvételt. Már nagyon régen, 37 éven át dolgozott ott, tehát egy „autentikus” verziót  kaphatunk általa a helyről. Képileg az épület aktuális kinézetét látjuk és hangban pedig az aranykoráról hallhatunk, így két réteg, a múlt és jelen keveredik. Az applikáció március végén lesz látható a weblapon a Memory Reel részben.

Hogyan jött az ötlet, hogy végtelen szalaggá fűzd össze a régi celluloidokat?

Egy idő szobrot szerettem volna létrehozni, egy olyan tárgyat, amely megőrzi a helynek az emlékét. Mivel a videóban emlékek hangoznak el, a tekercs is filmekből, emlékrétegekből tevődik össze. A sok-sok kis tekercsből egy lett, amely tartalmazza az összesűrített emlékeket.

És hol van most a tekercs?

Eddig Budapesten a MOME-n, Kolozsváron a Sapienta egyetemen, jelenleg pedig a Győzelem moziban van kiállítva a tekercs. A jövőben filmfesztiválokon is kiállításra kerül majd. Remélem, valahol megtalálja majd a végleges helyét is, hogy állandóan megtekinthető legyen.

Hogyan kapcsolódsz az építészethez?

Édesapám és testvérem tervező mérnökök, így rengeteg térkép és rajz van mindenfelé az irodában. Másrészről a film és a többi művészeti ág is közel áll hozzám, jelenleg több más projektem is van, amelyek speciálisan épületekkel foglalkoznak.

Most milyen állapotban van az épület? Történt változás?

Valamikor 2014-ben, amikor éppen Milánóban voltam Erasmusszal a TIFF filmfesztivál „Mentsék meg a nagy képernyőt” kampánya által a helyet kitakarították – az udvaron lévő filmek már nem láthatóak, csak azok a maradtak meg, amelyek már eleve az épületen belül voltak. Múzeumot szeretnének oda, de erről a gondolatról még semmit sem lehet tudni.

Egy roma család is beköltözött az egyik épületbe, náluk van a kulcs, tehát ha valaki látogatni akarja a helyet a TIFF filmfesztivál szervezőitől jóváhagyás alapján Petrea bácsi kinyitja a kaput. Ez egyrészt jó, mert így szimbolikusan „őrizve” van az épület, másrészt megnehezíti annak a dolgát, aki meglátogatná a helyet.

Mit gondolsz, hol tart most Románia a múltfeldolgozásban?

Március elején részt vettem egy konferencián, ahol egy kommunista börtön, egy abortuszról szóló kiállítást és az én projektem is szerepelt múltfeldolgozás témakörében. Azt hiszem, most végre valahára beindult ez a folyamat a hivatalok részéről is, akik különféle digitális projektekbe is belefektetve támogassák a múlttal való szembenézés folyamatát.

A tiédhez hasonló projektek, akciók, performanszok, tudnak-e segíteni és ha igen, hogyan akár a régi, akár az újabb generációknak kapcsolódni saját múltjukhoz, emlékezetükhöz?

A kolozsvári filmraktárról legelőször egy közös kiállítás készült, erasmusos diákok munkáiból, erről éppen egy interjú alatt értesültem, amikor az én projektem már szinte készen volt. Az elméleti kutatásban több hasonló projektről is írok.

Te, személyesen hogyan viszonyulsz a filmben is felidézett korszakhoz, a közös múlthoz?

Gyerekkoromban a nálam tíz évvel idősebb testvéremmel és az ő barátaival jártunk el moziba. Nekem kitüntetés volt, hogy gyerekként magamnál sokkal idősebekkel, későn este kint lehetek a városban. Ezt követő mozis emlékem a Titanic film megnézése, amikor annyira zsúfolt volt a terem, hogy  térdepelve a székek közt ülve néztem a barátaimmal a filmet. Ehhez hasonló emlékeket keresek a kis filmben felidézett korról szóló történeteken keresztül is. Utána, négy éven keresztül a filmtörténelem legfontosabb filmjeit nap mint nap az akkori évfolyamtársaimmal néztük meg az egyetemen. Nekem ez az időszak volt a közös mozizás korszaka, jelenleg pedig a filmfesztiválokon való részvétel.

Mivel telnek a napjaid?

Dolgozom, műhelyeket tartok, konferenciákra járok, rengeteg más projektet fejlesztek és a doktori témámat is előkészítem, lehet jövőre doktorizni is fogok.

Ha a fesztiválon nem sikerült megnézned a kisfilmet, alább megteheted.

 

A cikk a Filmtekercs.hu-n jelent meg.

Csütörtökön kezdődik! Apocalypse ►►► Later – 11. Budapesti Építészeti Filmnapok

By | ajánló

Március 7-én A Petrila bolygó című nyitófilmmel indul és március 10-ig tart a 11. Budapesti Építészeti Filmnapok a Toldi moziban.

Az idei filmes válogatás az egész bolygó jövőjére kiható környezeti változások viszonyában mutat be lehetséges kiutakat az apokalipszis bizonyosságából, tanulva a hidegháború vagy éppen az extrém időjárási zónák túlélési gyakorlatából. A nyitófilm egy romániai szénbánya megtartására irányuló kreatív közösségi akció történetét meséli el úgy, hogy közben leszúrja a nullpontokat az iparosodás, a nem-megújuló környezeti erőforrások kizsákmányolása, illetve a „zöldesítés” mint politikai program témáin keresztül.

Ha a városra élő szervezetként tekintünk, mint ahogy a japán sztárépítész, Kenzo Tange javasolta a metabolista építészeti programjával, az Észak-Macedón fővárosban 2014 óta egy bizarr fordulat állt elő: a nacionalista neoklasszicizmus zabálja fel azt, amit a brutalista modernizmus képzelt el élhető jövőként. Az Alvó beton: a város, ami túl modern volt egy Szkopjéről készült városportré, amelyben kizökken a tér és idő a ’60-as évek nemzetközi összefogással megvalósult megastruktúrái, majd a Gruevszki-adminisztráció nagyszabású építkezési között.

Ha az „ég” a „palota” szóhoz hasonlatos a szláv nyelveken, a Palota a Népnek a munkásosztály mennybemenetelének ikonikus helyszíneit eleveníti fel a Moszkvai Állami Egyetem szocreál felhőkarcolójától Bukarest mai Parlamenti Palotájáig. A balkáni régiónál marad a Hotel Jugoslavija című dokumentumfilm is, amelyben felelevenednek képkockák az évtizedekkel ezelőtt itt forgatott – jó ideig betiltott – játékfilmből, amelyben fegyveres fiatalok foglalják el az épületet, majd túszul ejtve a személyzetet dorbézolni kezdenek. Egyikük kiszól a filmből a nézőhöz: „nem lesz happy end, én vagyok a jövőd”.

Az ipari korszak gyárépületeink újrahasznosítására hoz példát a Pantarei Pantanella: az egykori tésztagyár a ’90-es évek elején több ezer menekültnek adott otthont, az erőszakos kilakoltatással ma másféle átutazóknak nyújt ideiglenes szálláshelyet, így az itt létesült Airbnb vagy a hotelek szállóvendégeinek.

Milyen íze van a Polar sörnek az északi sarkon? A Hideg idők Longyearbyenbe, a világ legészakibb településére kalauzol, ahol a zord klíma és a sivár elszigeteltség ellenére is az itt élő közösség otthonának tekinti a tájat. A végtelen orosz sztyeppéről szóló Magányos építés egy moszkvai jelenetén pedig jól látszik, ahogy az emberek sítalpakon közlekednek az utcákon.

A technológiába vetett töretlen hit fémjelzi a Játék a való világban és a Felemelkedés –  Hogyan alakítják át városainkat a drónok? filmpárost. Az elsőben új szerepben jelennek meg a virtuális világépítő játékok, mint a Minecraft vagy a Skyline mint a közösségi várostervezésre áthangolt eszközök, majd a drónok tömeges elterjedésével szükségszerű új építészeti funkciókról – leszállópálya, töltőállomás – spekulálhatunk.


Teljes program online: http://filmnapok.kek.org.hu/program/
Lapozz bele a fesztivál katalógusába:

11. Budapesti Építészeti Filmnapok
Időpont: 2019. március 7-10.
Helyszín: Toldi Mozi – 1054 Budapest, Bajcsy-Zsilinszky út 36-38.
Facebook esemény

Ha érdekelnek az elmúlt évek Budapesti Építészeti Filmnapokjairól írt cikkeink, kattints ide!

 

A cikk a Filmtekercs.hu-n jelent meg.

Településeknél is nagyobb kihalt hotelek – 8. Budapesti Építészeti Filmnapok

By | ajánló

Meg a New York-mentő nő és más csudás filmek az Építészeti Filmnapokon

Lehet, hogy csak rossz kedvem van, de az az érzésem, hogy minden korábbinál borúsabb és nyomasztóbb lesz a Budapesti Építészeti Filmnapok, amit idén már tizedik alkalommal rendez meg a Kortárs Építészeti Központ. Persze ez nem jelenti azt, hogy ne nézzük meg ezeket a filmeket, épp ellenkezőleg! Nem csak azért, hogy a „világon mindenhol elég rossz, akkor meg mit nyavalygunk itt” gondolat mentén erőt meríthessünk belőlük. Hanem azért is, mert a 33 film között, amit március 8. és 11. között mutatnak be, van jó pár nagyon jó és nagyon izgalmas, sőt néhány kifejezetten életigenlő, pozitív kicsengésű is. Egy adagot idén is sikerült megnéznem vetítés előtt, részint ezekből válogattam, részint azokból, amelyekre alighanem szívesen beülök majd én is a Toldiban.

Jane polgár – Csata a városért

Jane Jacobs neve nem cseng túl ismerősen idehaza, pedig az életéről simán lehetne Oscar-mágnes, egész estés mozit is forgatni, nem csak szakfilmfesztiválokon vetített dokukat. Ő volt az, aki a hatvanas években kiállt a régi New York védelmében, hogy megmentse a várost az autópálya–irodaház–lakótelep elemekből építkező lobbi ellen. Harcának közvetlen gyümölcse is lett, egy szimbolikus jelentőségű parkot valóban megóvott a pusztulástól, de sokkal fontosabb a közvetett hatása. Az amerikai nagyvárosok élete és halála című könyvével fenekestül felforgatta a várostervezést, szembe szállt azzal a Szovjetuniótól az USA-ig általánosan bevett dogmával, hogy a nagyvárosokat központilag ki kell találni. Ja igen, és mindezt a harcot ugye nőként vívta végig, hatvan évvel ezelőtt.

A novgorodi űrhajó

Mifelénk a modern építészetet szocialistának hívják sokan, ami azért is vicces, mert Szovjetunióban csak egészen rövidke időszakokban tudod igazán virágozni ez a stílus. Nem a sorozatban gyártott, gigantikus barakkokra gondolok, hanem a valódi építőművészetre. Ilyen épület a novgorodi színház is, amit Andrej Rozen alkotása mutat be. Olyan kép rajzolódik ki a filmből, mintha egy ősi, magasabb rendű civilizáció ottfelejtett épülete (vagy űrhajója?) lenne ez a színház, amivel a mai kor embere egyszerűen nem tud mit kezdeni. Az öregeket bosszantja, a fiatalok kiröhögik. Pedig nem is régi, és valószínűleg építésekor sem tudtak vele mit kezdeni a helyiek. Talán nem is ide való? Ennek eldöntését a nézőre bízzák az alkotók.

Megastruktúrák

Szellemhotelek ugyan nálunk is vannak (csak az elmúlt hetekben kettő bontása is állandó téma volt), ám azok sehol sincsenek az Adriai-tenger partján maradt gigantikus betoncsontvázakhoz képest. A negyven-ötven éve beindult turisztikai boomra szépen rámozdult Jugoszlávia is, de persze nem piaci alapon, hanem központosítva, iparosítva, ahogy az a keleti blokkban szokás volt. Akkora épületszörnyek születtek, hogy gyakran nagyobbak voltak, mint a települések, amelyekhez elvileg tartoztak. Aztán vége lett az aranykornak, vége lett Jugoszláviának, és a horvát tengerparton most ott meredeznek ezek a megastruktúrák vagy mik. Vajon, hogyan működtek, mi maradt mára belőlük és mit lehet velük kezdeni egyszer, azon kívül, hogy az urbexesek paradicsomai?

Megfosztás – svindli a szociális bérlakások körül

A messziről nézve irígylésre méltó nagyvárosok súlyos problémáit bemutató filmeknek elég széles kínálata lesz a fesztiválon. Az egyik legérdekesebb Nagy-Britannia lakótelepeire visz, és kicsit megpiszkálja a szociális bérlakásépítés és -üzemeltetés sötét világát. Sehol nem engedheti meg a többség önerőből, hogy saját lakást vegyen – hangzik el a filmben az egyik kulcsmondat. Ha végiggondoljuk, nálunk sincs ez másként, legfeljebb máshogy támogatják közpénzből a lakhatást, mint az Egyesült Királyságban. Persze az ingatlanfejlesztés ott is nagy üzlet, és az önkormányzati döntéshozók arrafelé is meggyőzhetők, hogy a beruházók érdekei előrébb valók a településen élőkéinél. Nem fogsz boldogan kijönni a moziból, de megnyugodhatsz, hogy nem csak nálunk kemény a helyzet. Ja és rácsodálkozhatsz, mennyire szép és színes nyelv a brit angol – nem állítom, hogy minden megszólaló, minden egyes szavát kristálytisztán értettem.

Rem

Na és akkor a végére hagytam valami pozitívat is – legalábbis remélem, hogy az, mert ezt sajnos még nem láttam. Viszont az építészportrékat mindig is szeretem, tavaly is örömmel ajánlottam nektek a Hadid-filmet. Ez ráadásul azért is különösen izgalmas, mert a Rem Koolhaast a fia, Thomas mutatja be. Csak nem úgy, ahogy mondjuk nem is olyan rég Makovecz Pál mesélt nekünk az apja életéről. Hiszen egyrészt Koolhaast még él, másrészt a fiú rendező, így a portréfilmben maga az apa is szerepelhet. Hogy az ennyire szoros kapcsolat a filmes és a bemutatott személy között jót tesz-e a filmnek vagy árt neki, azt nem tudom. Mindenesetre nagyon kíváncsi vagyok rá – március 10-én vagy 11-én este megtudom.

 

A cikk az Indexen jelent meg.

250 millió embert kényszerítenek falvakból a városokba – 8. Budapesti Építészeti Filmnapok

By | ajánló

5 történet 5 országból: jönnek az Építészeti Filmnapok

Milyen az igazán menő északi dizájn, amiben semmi sincs, amiért utáljuk az IKEA-t, de megvan benne minden, amiért szeretjük? Mennyivel jobb a helyzet Kelet-Berlinben, mint Budapesten? Milyen módszerekkel próbálják megtölteni Kínában a szellemvárosokat? Ilyen és ehhez hasonló kérdésekre kapunk választ a most csütörtökön induló 8. Budapesti Építészeti Filmnapokon a Toldi Moziban.

A Kortárs építészeti Központtal elég régóta és elég sok mindenben együtt szoktunk működni, idén így lesz ez az Építészeti Filmnapokkal is. A programot megkaptam jó előre, és összeállítottunk belőle egy ötfilmes bérletet, amit ha megvesztek, kedvezménnyel mozizhattok. Az Urbanista bérlet részletei itt vannak, alább pedig az öt film, amit kiválasztottam.

Idegen és ismerős: építészet a Fogo-szigeteken

Március 4. péntek / 18:00

Egy nagyon kedves hangulatú film egy nagyon kedves hangulatú szigetről. Már amennyire kedves lehet egy kopár sziget valahol Kanada északi partjainál, ahol egykor halászatból élt a lakosság, mielőtt szinte teljesen elfogyott a hal. Pedig tényleg az. Olyannyira, hogy egy innen származó, nagy karriert befutott nő visszatér, hogy a legmenőbb kortárs építészek és dizájnerek segítségével újjáélessze a szigetet. Olyan mint egy nyálas hollywoodi forgatókönyv, pedig itt tényleg ez történt, ez történik. Nagyon izgalmas iránya ez a hagyományőrzésnek, ahogy színeket és formákat vadásznak a régi halászkunyhókból, hogy aztán valami egészen merészet teremtsenek belőlük: szállodát, házakat, berendezési tárgyakat. Részletek és a kísérőfilm itt.

 

Le vagytok Trumpolva!

Március 4. péntek / 21:00

Ez az egy film, amit sajnos nem tudtak megszerezni a vetítés előtt, szóval én is csak a trailer alapján döntöttem arról, hogy kerüljön be a bérletbe. Remélem jól döntöttem. Bár mindig kétkedve fogadom a választási kampányok idején megjelenő nagy leleplező videókat, de az a pofátlanság, ahogy valaki a választási hajrában sem zavartatja magát egy természetvédelmi terület elpusztításában legalábbis meghökkentő. Arról van ugyanis szó, hogy az amerikai elnökjelöltségre hajtó Donald Trump egy golfpályát építtet magának Skóciában. Európa egyik legfontosabb vizes élőhelyén, zsebre téve a helyi hatóságot, amelyik simán az ott élők és a filmesek ellen fordul. Na igen, ez is olyan kicsit mint egy filmforgatókönyv. További részletek itt.

Végállomás, Alexanderplatz

Március 5. szombat / 17:00

Elképesztő, hogy negyven év szocializmusnak milyen erős hatása van még ma is. Az oké, hogy nálunk még most is nagyon érezni, de azt nem hittem volna, hogy Kelet- és Nyugat-Berlin közt is ilyen szakadék tátong. A két nagy városi központ fejlesztése közül az utóbbi sikertörténet, az előbbiből pontosan az lett, mint ami nálunk szokott: a nagyívű álmokból végül csak egy ronda pláza épült meg. Persze az Alexanderplatz (és a róla szóló film) ettől még nem lenne érdekes. Az viszont izgalmas, hogy az ilyen, keleti-blokkra jellemző grandiózusan üres terektől szerencsére megkímélte Budapestet a szocializmus. Számomra egészen érdekes, hogy itt nem egy tér kialakítása, átszervezése vagy egyszerűen élhetővé tétele a feladat, hanem egyúttal a normális beépítése is. Már csak az a kérdés, mi kerüljön rá, néhány felhőkarcoló vagy a régi Berlint idéző utcák? További részletek itt.

A film után Maczó Balázs történésszel, a Kiscelli Múzeum #moszkvater című kiállításának kurátorával és Fialovszky Tamás építésszel (Építész Stúdió) beszélgetünk hármasban a Széll Kálmán tér átalakításáról. 

Paloták földjén

Március 5. szombat / 19:30

Mindenki ismeri az internetet bejárt képeket a hatalmas kínai megapoliszokról, ahol felhőkarcolók, monumentális emlékművek és történelminek látszó negyedek egyaránt vannak – csak épp mindegyik kong az ürességtől. Nos ezek a városok valóban léteznek és egyáltalán nem bukott projektek, legalábbis a kínaiak nagy erőkkel dolgoznak azon, hogy a környékbeli falvakat, tanyákat elnéptelenítve, emberekkel töltsék meg ezeket. Épp ugyanaz játszódik le itt, mint ami Magyarországon is fél évszázada, csak épp roppant méretekben: a kormány az elkövetkező 20 évben 250 millió falusit költöztetne el! Ez lesz a világtörténelem legnagyobb lakosságáttelepítése. A filmben nem csak az üres városokba költöző és a még üresebb falvakban maradó családok életét követhetjük végig, de megismerhetjük a beszoktató alkalmazottak munkáját is. Olyan mint valami negatív utópia, pedig ez a valóság.

A filmhez egy (a maga nemében) rendkívül mókás kísérő rövidfilm is tartozik, a Bérelj külföldit Kínában!, mely azt mutatja be, hogy a kínai ingatlanfejlesztők külföldieket bérelnek fel, hogy hírességként pózolva a szellemvárosokat népszerűsítsék.

Milliós földalatti háború

Március 6. vasárnap / 16:00

Felfele nem lehet terjeszkedni, ezért a föld alatt építenek mesebeli palotákat a milliárdosoknak.

Ahol az egekbe szöknek az ingatlanárak, ott az épületek is az egekbe szöknek. Hogyan is lehetne jobban kihasználni egy drága telket, mint hogy felhőkarcolót építünk rá? Persze nem mindenhol lehet ezt megcsinálni. London felkapott negyedei a világ legdrágább környékei közé tartoznak, ám ott többnyire csak egy-két emeletes szalagházak vannak, a zsebkendőnyi telkeken sem lehet terjeszkedni. Mit tesz az ingatlanfejlesztő, ha sem felfelé, sem oldalra nem építhet? Elindul lefelé! A meglepő jelenségről, a földalatti csillogásról és annak számtalan hátrányáról szól a film, melyről a múlt héten bővebben is írtunk.

 

A cikk az Indexen jelent meg.

Többszintes luxuspincék London belvárosában – 8. Budapesti Építészeti Filmnapok

By | ajánló

A milliárdosok, a fejlesztők és a polgárok harca az Építészeti Filmnapokon

Ahol az egekbe szöknek az ingatlanárak, ott az épületek is az egekbe szöknek. Hogyan is lehetne jobban kihasználni egy drága telket, mint hogy felhőkarcolót építünk rá? Persze nem mindenhol lehet ezt megcsinálni. London felkapott negyedei a világ legdrágább környékei közé tartoznak, ám ott többnyire csak egy-két emeletes szalagházak vannak, a zsebkendőnyi telkeken sem lehet terjeszkedni. Mit tesz az ingatlanfejlesztő, ha sem felfelé, sem oldalra nem építhet? Elindul lefelé!

8. Budapesti Építészeti Filmnapok keretében március 6-án vasárnap vetítik a Toldi moziban Milliós földalatti háború című dokumentumfilmet, mely ezekről a különleges ingatlanokról és arról az elkeseredett harcról szól, amit az ott élők folytatnak ellenük.

A földalatti szinteknek több funkciója is lehet. Ha csak a hagyományosakat vesszük, mondjuk a fényt egyáltalán nem igénylő mozitermet és a borospincét, vagy egy squashpályát esetleg az úszómedencét, már akkor is rengeteg helyet nyertünk. De ügyes világítóaknákkal és más trükkös építési eljárásokkal komplett apartmanokat lehet kialakítani a föld alatt.

Senki ne valami gagyi szuterénre gondoljon. A dolog ott kezdődik, hogy sokkal nagyobb a belmagasság, mint egy hagyományos pincénél. Vannak, ahol több szint mélységű földalatti “átriumokat” alakítanak ki, amelyek a különböző szinteket teszik szellősebbé, világosabbá.

A filmben olyan metszeti rajzokat mutatnak be, ahol egy kétemeletes ház földszintje alatt nagyjából akkora lakórész terül el, mint felette. Elképesztő luxus van London alatt.

Számomra amúgy a legmeglepőbb az volt a filmben, hogy látszólag mennyire szigorúan ügyelnek az építési szabályokra. A legtöbbször csak és kizárólag a piciny előkertet és egyetlen parkolóhelyet foglal el az egész építés. Úgy termelnek ki a ház alól több emelet mélységben földet, majd gyömöszölnek a helyére egy komplett házat, hogy gyakorlatilag alig van felvonulási terület.

A járdára sehol nem állnak, senkinek nem kell kerülgetni senkit, átmennie a másik oldalra, ügyesen elpakolnak a feje felett. Van, ahol mindezt zárt rendszerben teszik. Ahhoz képest, hogy a közelünkben egy vállalkozó két éve építkezik úgy, hogy gyakorlatilag sártengerré bontotta a járdát, egészen jól hangzik.

De vajon tényleg olyan jó dolog ez?

Az ott élők szerint egyáltalán nem. Egy-egy ilyen építés akár három évig is elhúzódhat, az elmúlt tíz évben mintegy 2000 ilyen pincét ástak ki, és a számuk évről évre nő. Egy-egy felkapottabb utcában egyszerre akár három-négy építkezés is folyhat.

A lakók mindenhol tiltakoznak az eljárás ellen. Egész napos a zaj (a kis rakodási terület miatt nagyon sűrűn kell fordulni a teherautókkal), és ami még rosszabb: az egymáshoz érő házak vezetik a rezgést. A filmben egy balesetet is bemutatnak, amikor egy vizes földdel megrakott konténer alatt beszakadt az út, eltörött egy csővezeték, ami azután eláztatta a pincéket.

A lakosság tiltakozik, de úgy tűnik ott sem könnyebb sokkal a helyzet, ha el kell érni valamit a hatóságnál a gyakran offshore hátterű ingatlanfejlesztőkkel szemben. Még akkor sem, ha Londonban vagyunk, és még akkor sem, ha egy igen előkelő környéken, ahol azért lakik egy-két ember, akinek számít a szava.

A BBC tavaly forgatott filmet a pincék építéséről, alaposan körbejárva a témát, megszólaltatva az ott élőket, a fejlesztőket, az ingatlanosokat, az önkormányzatot és az új pincelakásba költözőket is. A Milliós földalatti háború című dokumentumfilmet jövő vasárnap a 8. Budapesti Építészeti Filmnapok keretében nézhetitek meg a Toldi moziban. Akár Urbanista bérlettel is!

Felhívás

By | fesztivál infó

9. Budapesti Építészeti Filmnapok, 2017 március
A Kortárs Építészeti Központ szervezésében

Beküldési határidő: 2016. november 15.

Van egy építészeti, városi témájú filmed? Küldd el nekünk! A Budapesti Építészeti Filmnapok 2017 márciusában tartandó 9. kiadása várja az építészeti, városi és design témájú filmeket, műfaji megkötés nélkül. A nevezés ingyenes.

Az Építészeti Filmnapok küldetése, hogy párbeszédet teremtsen a filmre inspirációként és eszközként tekintő építészet, valamint az építészethez és a városhoz mint témához forduló film között. További információ: filmnapok.kek.org.hu és filmnapok@kek.org.hu.

 

A filmek leadásának menete:
1 – Töltsd ki a nevezési lapot
2 – Küldd el a filmed linkjét vagy filmet online fájlküldővel (dropbox, wetransfer, stb.) a következő címre: filmnapok@kek.org.hu

Itt az Urbanista bérlet

By | fesztivál infó

Nagy örömünkre szolgál, hogy idén együttműködhetünk az Index Urbanista bloggal. Az idei filmnapok kínálatából Zubreczki Dávid ajánl nektek 5 filmet, amelyet mindenképpen látnotok kell, és amire egyben, Urbanista bérlet formájában jegyet is válthattok:

Idegen és ismerős: építészet a Fogo-szigeten | Március 4. péntek | 18:00 és Március 6. vasárnap | 13:30
Le vagytok Trumpolva! | Március 4. péntek | 21:15
Végállomás, Alexanderplatz | Március 5. szombat | 17:00
Paloták földjén | Március 5. szombat | 19:30
Milliós földalatti háború | Március 5. szombat | 14:00 és Március 6. vasárnap | 16:00

Zubreczki Dávid 2008. augusztusában indította Urbanista c. blogját. Azóta sok mindent megélt a blog, költözött is, egy azonban nem változott. Bejegyzéseiben rendre az egyik legfontosabb kérdést járja körül, amivel csak találkozhatunk mindennapjaink során: hol lakunk? Válaszai függetlenül attól, hogy éppen humoros ingatlanhirdetések vagy súlyos városrendezési döntések elemzéseiben öltenek testet, mindig aktuálisak és sokakat foglalkoztatnak.

Álom városállam

By | kritika

Bajomi Anna

Film: Christiania, egy társadalmi kísérlet 40 éve (Robert Lawson, Richard Jackman, 2014, 77’)
Március 6. Péntek – 19:00

1971-ben kezdődött Christiania története, amikor is a Koppenhágában akkortájt épp nem túl rózsás lakáshelyzetből páran úgy kerestek kiutat, hogy elfoglalták a Koppenhága egyik szigetén négy éve üresen álló katonai bázist.  A „hippik” által alapított közösség több mint negyven éve működik!

A dokumentumfilmben vidám tekintetű idősebb és fiatalabb lakók mesélnek, s történeteik révén betekintést nyerünk a sziget történetébe, mindennapjaiba és a közösséget érintő nagy kérdésekbe, konfliktusokba. Kiderül, hogyan lakták be a katonai épületeket, hogyan építkeznek (organikusan: cirkuszba illő vagonokból szép lakóházak nőnek ki), és hogy honnan  szerzik az építkezéshez szükséges használt és új alapanyagokat. Megismerjük  a helyi óvó bácsit is, és megtudjuk, miből élnek meg az ittlakók. A történeteket pedig szép vágóképek illusztrálják: tóparti kacsák, kellemes otthonok, piknik a zöld fűben, festett házfalak és kukásautók.

De az idilli képpel párhuzamosan kibontakoznak a nehézségek is. A hetvenes évek kemény drogproblémái, és azok megoldása: saját maguk szorították ki a dealereket.  Megszólal a filmben Koppenhága rendőrfőkapitánya és egy Christianiáért „felelős” hivatalnok is. Hiszen, bár már negyven éve működik a közösség, a nyílt utcán működő hasispiac (ahol volt már halálos áldozatot követelő fegyveres harc), a sziget rendezetlen jogviszonya, a közösségi tulajdon mindenekfelettisége (főként a lakások terén), illetve egyéb kisebb ügyek, mint például az építési szabályzatok be nem tartása miatt rendszeresen kiújulnak a rendőri és hivatali konfliktusok. Nem mellékes az sem, hogy a sziget  ingatlanpiaci szempontból rendkívül értékes terület:  a város közepén fekszik, vízzel körbevéve, tavakkal, és sok zölddel, így az állam pénzügyileg nagyon jól járna, ha értékesíthetné.

De, bár voltak kétségkívül kiélezett helyzetek, Christiania megvan. A christianiai közösség tud valamit, hiszen a konszenzusos döntéshozatal úgy tűnik, működik: bár időigényes mindenki számára elfogadható döntést hozni, de így a meghozott döntések hosszútávon fenntarthatóak. És a rendőrökkel  szembeni legtöbbször erőszakmentes, a humor eszközével vívott harc is sikeres stratégiának bizonyult.  Fennmaradásához az ott élők elkötelezettsége mellett az is kellett, hogy a dán közvélemény mindig kiálljon Christiania mellett, mikor elharapództak a rendőri támadások, és a „békeidőben” pedig a társadalom nyitottsága is feltehetőleg hozzájárul a sziget kivirágzásához.

Mintha egy utópia kelne életre szemünk előtt.

Designvállalkozás tizenévesekkel

By | kritika

Kovács Réka

Film: Ha te építed (Patrick Creadon, 2013, 86’)
Március 7. Szombat – 19:00

Az olyan tanárokhoz kapcsolódó, elcsépelt szóképek, mint a mag elvetése vagy  a jövő megalapozása, felfrissülnek és új értelmet nyernek a film által.  Szó szerintit akár. Ahogy utóbb Emily Pilloton Studio H-projektgazda  (és középiskolai tanár) fogalmaz: “nem a semmiért csináltuk”.

Adott egy elszánt designnomád-páros, akiket gondosan kidolgozott tantervükkel Észak-Karolina legszegényebb (és legporosabb) megyéjébe hív egy haladó szemléletű helyi oktatási biztos. Legszegényebb megye-e vagy sem, adott ezen kívül egy iskolába pick-uppal járó, a vidéki amerikai fiatalok sztereotípiáját szépen hozó, pattanásos brancs, az osztály, akiknek a beszédét itt-ott angolul is feliratozni kell.

Together We Can! (Együtt Sikerül!) – hirdeti büszkén a felirat az oktatási bizottság üléstermében, ahol a megbízottak Pilloton és Matt Miller egyéves projektjének indulása után nem sokkal az oktatási biztos menesztéséről, és minden általa kezdeményezett projekt felfüggesztéséről döntenek.

Pilloton és Miller mégis vállalja, hogy marad, mi pedig így lehetünk az állítólag unalomig, ismert mechanizmus: a “szárba szökkenés”, az “elplántálás”, a beépülés tanúi; Patrick Creadon rendező  kamerája pontosan azokat a tinigesztusokat, elnagyolt ujjongást, félszeg mosolyokat rögzíti, amelyek által a néző számára szívvel és aggyal, végképp, és globálisan is megérthetővé válik, mit jelent egy jó pedagógus munkája.

Hatványozottan érvényes az üzenet, ha hozzávesszük, hogy itt designról van szó. A kisvárosban először látványos, ambiciózus csirkeólak kapnak helyet  a közösség növekvő érdeklődésétől övezve, majd a csapat belevág, koncepciót fejleszt és épületet tervez a helyi termelői piac számára.

A tét nemcsak a fiatal egyén boldogulása (megtanulni tervrajzot olvasni, hegeszteni, folyamatban gondolkodni, magáénak érezni a célt és felépíteni egy életet), hanem az aktuális problémára alternatívát kínálva a helyi közösség hosszú távú fejlődése és sikere.

Ez pedig már a tanműhelyben eldől: a saját vagy közös kérdése az osztály szintjén már rég nem kérdés, amikor az egyedi koncepciók közül kiválasztásra kerül a győztes terv. A valós kihívások és felelősség, a valós építkezés, és az általa bekövetkező valós változások ereje százszoros aratást hoz ezen a száraz, ingerszegény síkságon, Észak-Karolinában.

A filmben bemutatott küzdelmek árán felépült piac profi épületfotója ma helyi büszkeségként virít annak az önkormányzatnak a honlapján, amely sem  a projekt idejére, sem később nem szavazott meg jelképes fizetést sem Emily és Matt számára.

Mechanikus állatok

By | kritika

Horváth Vera

Film: Mechanikus állatok (Dominique Deluze, 2013, 52’)
Március 8. Szombat – 17:30

A Loire utolsó nagyobb szigetén, a három és fél négyzetkilométeres Île de Nantes-on épült Nantes ipari kikötője. Az utolsó teherhajó 1987-ben hagyta el a kikötőt, s ezzel egy fejezet lezárult a város életében. Az ipari kikötő szerepét közvetlenül az óceán partján épült komplexumok vették át, Nantes szigetének ipari épületei pedig pusztulásnak indultak.

A funkcióját vesztett régi ipari terület nem talált befektetőkre, a városvezetés pedig úgy döntött, ingyen adja át a terület épületeit kulturális vagy közösségi célokra, hogy ezzel elejét vegye a további leromlásnak. Az új beköltözők egyike volt az az utcaszínházi társulat, amely hatalmas és impozáns, gőzpunk hangulatú mechanikus marionettfigurákkal – emberekkel, állatokkal, képzeletbeli lényekkel – rázta fel az utca elcsigázott közönségét. A nagyszabású bemutatók gyorsan népszerűvé váltak a városlakók között. A társulat 1989-ben tízezer négyzetméteres hangárt kapott a szigeten, ez elég nagy volt ahhoz, hogy minden addiginál nagyobb szabású figurákat és mutatványokat készítsenek.

A ma is aktív hivatalos társulat, a La Machine 2007-ben jött létre. Nantes város pedig – a társulat sikereire is alapozva – belefogott a régi kikötősziget revitalizációjába, melynek során közel 5 millió euróval támogatta a társulat „állatkertjének” megépítését. A városvezetés a marionett bemutatók magas színvonalában és népszerűségében lehetőséget látott: a projekttel olyan közösségi és kulturális teret kívánt megteremteni, amely képes a kultúrát popularizálni, a művészetet beemelni a városlakók mindennapjaiba. A projekt célja volt persze a helyi közösségi terek kialakítása, a turizmus élénkítése, és nem utolsósorban a város megítélésének javítása is: a lecsúszó ipari kikötőváros szerepét a kreatív és művészi város képére akarta cserélni. A revitalizációs projekt a tervek szerint 2023-ig tart, de a megvalósítók már most nagyon sikeresnek értékelik. A mechanikus állatkert népszerűsége óriási a városlakók körében, s erre alapozva Nantes a kikötősziget számos részét meg tudta újítani, a területet parkosították, játszótereket alakítottak ki. Az utcaszínház mellett nem csak más művésztársulatok, hanem szolgáltatók, egy képzőművészeti kar és ingatlanfejlesztők is megjelentek. A társulat tagjai Jules Verne világát, Leonardo da Vinci rajzait említik mint a figurák ihletőit. A mechanikus lények gőzpunkra emlékeztető stílusa, a szabadon hagyott fémszerkezetek és a finoman megmunkált fa gyönyörűen beleillik az egykor volt ipari kikötő posztindusztriális hangulatába – ahogyan a védőfelszerelésben, ipari kisgépekkel dolgozó készítőik számára is ideális helyszínt adnak az újjászülető ipari épületek. A régi hangárt bejáró közönség nem csupán megcsodálja az óriás állatokat (kaméleont, repülő halat, teknőst és a 12 méter magas, egyszerre 49 utast szállító Nagy Elefántot): a nézők maguk is irányíthatják azokat, „utaznak” rajtuk. Mechanikusságuk François Delarozière tervező és művészeti vezető szerint a modern kor virtuális természetét hivatott ellenpontozni: a néző – egyben résztvevő – az állatot fizikai munkával mozgatja, önnön testének mozdulataival irányítja.

Üdülő

By | kritika

Kovács Dániel

Film: Üdülő (Martin Hrubý, 2014, 24’)
Március 7. Szombat – 18:45

Ritkán merül fel bennünk, hogy a történelmi figuráknak is volt magánéletük – talán azért, mert túlságosan el vagyunk foglalva a sajátunkkal. Pedig ők is rohantak a gyerekért az óvodába, veszekedtek, moziba jártak, mostak, főztek és vasaltak, és szerencsés esetben évente nyaralni jártak a családdal. A szocialista Magyarország elitje, Kádár Jánossal az élen, a szigorúan őrzött balatonaligai pártüdülőbe, a magyar tenger mellé; a szocialista Csehszlovákia elitje annak hegyvidéki másába, a Vltavából visszaduzzasztott, festői Orlík-víztározó mellett felépített üdülőtelepre.

Martin Hrubý filmje az Orlík-telep fordulatos történetét járja körül, a korabeli építtető szövegéhez a mai pusztulás költői képsorait, a visszaemlékezésekhez a romok közé betelepedő élet kockáit párosítva. Míg a balatonaligai üdülő történetének feltárásával máig adósak vagyunk, dél-csehországi párhuzamáról megdöbbentő érdekességek derülnek ki. Építése rögtön azt követően megkezdődött, hogy 1954-1961 között elkészült a víztározó.  A költségeket csökkentendő a csehszlovák állam bebörtönzött mérnökökkel, szakmunkásokkal dolgoztatott; akkoriban az a hír járta, hogy a koncepciós pereket kifejezetten a minőségi ingyen munkaerő megszerzésének szándéka indokolja. Az épületeket az üdülőtelepekre és nyaralókra szakosodott Le Corbusier-tanítvány, Jaroslav Vaculík tervezte, akit, hogy-hogy nem, az 1950-es évek végén sikkasztással vádoltak meg és letöltendő büntetésre ítéltek, bár később idő előtt szabadon engedték. A telep építészetének magas színvonala jelen állapotában is élmény; a több évtized alatt toldozott-foldozott aligai üdülőhöz képest kifejezetten egységes és fantáziadús, a csehszlovák modernizmus fontos emléke.

A magasrangú pártfunkcionáriusok üdülőjéről lévén szó, az Orlík házaiban olyan figurák fordultak meg rendszeresen, mint Antonín Novotný, a kommunista párt főtitkára, és utódja, az 1968-69 utáni „normalizace” időszakát levezénylő Gustáv Husák. A rendszerváltást követően – ellentétben az egy csomagban magánkézbe került és lassú pusztulásra, illetve zömében bontásra ítélt aligaival – az Orlík villáinak többsége az államtól a régi-új cseh felső tízezerhez vándorolt. A környező erdők például visszakerültek a Schwarzenberg család tulajdonába, a terület felett pedig (mint a filmből kiderül) egy ideig a kilencvenes években Csehország leggazdagabb embereként számon tartott, később emigrálni kényszerült nagy kaliberű maffiózó, Radovan Krejčíř emberei őrködtek. A villák többsége most üresen áll, a főépületet Hotel Orlík néven szállodaként működtetik, a csehszlovák nosztalgiát óvatosan kerülve, de a politikafüggetlen értékekre gondosan odafigyelve. Ez nem is tűnik rossz receptnek.

London Orbital

By | kritika

Szemerey Samu

Film: London Körpálya (Christopher Petit, Iain Sinclair, 2012, 77’)
Március 7. Szombat – 17:15

Óda a világ leghosszabb elkerülő útjához, fikció, dokumentum és reflexió határain mozgó filmes párbeszéd, road movie egy önmagába záródó autópálya és a közrefogott város körül – Iain Sinclair és Chris Petit munkája műfajokon átlépve térképezi fel London tudatalattiját.

Kinek ne jutott volna eszébe az M0 valamelyik szakaszán, hogy mi van valójában ott, ahol ő és mindenki más csak áthajt? Hogy mi történik az átmeneti zónában, ahol a hagyományos fogalmak szerinti város véget ér? A nagyváros pereme mindig is a képzelet és az ismeretlen vidéke volt, kísérleti terep, ahol a történelem alól felszabaduló épített környezet vadhajtásain az egyes korszakok egészen más arca mutatkozik meg. A London Orbital kézikönyv és útirajz, ami elvezet az ezredfordulón a New Labour alatt fellendülő városfejlesztés ellentmondásainak és kérdéseinek forrásvidékére.

Sinclair azonos című regénye megelőzte a filmet, miután a szerző egy év alatt gyalogosan végigjárta a Londont övező 188 kilométer hosszú M25 körgyűrű útvonalát. A mű középpontjában a város pszichoanalízise, lelki földrajzának feltérképezése áll, aminek során az épített környezetből feltárul annak rejtett, gyakran abszurd, szürreális vagy egyenesen okkult emlékezete. A Chris Petittel közösen készített film ezt az utat járja újra, a séta megfigyelői nézőpontját az autópályára áthelyezve.

“Elmenni addig a pontig, ahol a város elveszti az eszét” – az egymásra torlódó elmegyógyintézetek, villák, logisztikai és bevásárló központok, mocsarak és lakóparkok között vezető utazás a lehetséges jövők fellelhető hordalékát veszi számba. A széttöredezett vidéken felfeslik a város történeti arculata, hogy helyt adjon a jelenről és jövőről zajló lázálmoknak és képzelődéseknek. A Thatcher-korszakban épült M25 így válik puszta infrastrukturális elemből a lebomló brit szociáldemokrácia földrajzának emlékművévé, ami a szuburbanizációt, a kereskedelem és a privatizáció fejlesztéseit és a város körüli zóna rejtélyes közegét monumentális látomássá fűzi össze.

Hogyan ábrázolható az elkerülő út monotonitása, az autózás végtelenbe fokozott, meditációba forduló unalma? A film radikális képi megoldásai egyszerre térképezik fel ezt a tudatállapotot, és az autópálya mögött szinte láthatatlanná vált, ám a kortárs város megértéséhez kulcsfontosságú tájat.

Azok a városok igazán jó helyek, amikről álmodni lehet. Ahol működik a képzelet, ott a jelen és a jövő nyitva áll. A London Orbital Bram Stoker, G. H. Wells, J. G. Ballard világába lépve vizsgálja a képzelet és idő, séta és vezetés, bevásárlás és terrorizmus, film és kép kérdéseit a kortárs városban.

Letűnt álmok

By | kritika

Huszár Daniella

Film: Telepi álmodozás (Richard Hankin, 2012, 95’)
Március 5., csütörtök – 19:00

A 7. Építészeti Filmnapok egyik kiemelt témája a lakhatás kérdése. A blokk legerősebb filmje, az idei filmfesztivál nyitófilmje a Telepi álmodozás, mely a londoni Haggerston Estate lakótelep lebontás előtti végnapjairól szól. Azért választottuk ezt a filmet, mert különös érzékenységgel és univerzális nyelven érint egy a mindennapi életünket meghatározó közpolitikai kérdést, egy gyakran kimondatlan, lappangó válságjelenséget, amely hazánkban épp annyira aktuális, mint a szigetországban. Emellett a film a lakhatásról mint alapvető emberi jogról beszél, az egymás mellett élés normáiról, egy a tudatosult veszteség nyomán életre kapó, újjászülető közösség mindennapjainak ábrázolásával. A minden ízében emberi filmnek már az első pár képkockával sikerül a telep lakóival kapcsolatos általános sztereotípiák eloszlatása, a kirekesztettség és alulreprezentáltság pillanatnyi feloldása. A film különleges megoldásokkal bír a résztvevő megfigyeléstől a performanszig. A rendezőnő maga is a lebontásra ítélt egyik ház lakója volt 17 éven át, a filmet hét évig forgatta, hogy az empátia és intimitás mesteri vegyítése jöhessen létre benne.

A rendezőnő saját szavaival: “Fontosnak érzem elmondani, hogy a film nem erről a közösségről szól, hanem ebből a közösségből jött létre. Számos filmes regiszteren és stratégián keresztül igyekszik megfogni az épület utolsó pár, igazán utópisztikus évét, egy olyan korszakot, amikor – mivel az épület lebontása elkerülhetetlen volt –, új, ugyanakkor időben korlátozott társadalmi és szervezeti viszonyok alakultak ki, melyek új megközelítésben láttatták, hogyan vehetik birtokba a lakók az épület tereit.

A film a címben szereplő épület „struktúrájára” koncentrál, nem pusztán építészeti értelemben; nem csak azt vizsgálja, hol lakunk, hanem azt is, hogy hogyan. Feltárja mindazt a sokrétű tényezőt, melyek leginkább meghatároznak minket más emberekkel szemben, ugyanakkor kikezdi ezt a sokszor túlságosan egyoldalú definíciót, és bemutatja a lakóközösség komplex sokszínűségét.

A film tehát a lakhatásról szól, és azokról a közpolitikai eszközökről, amelyek miatt az ember kormányzati és pénzügyi döntések kegyelmére szorul. De remélem, hogy sokkal inkább szól arról, hogy tartozunk valahová ebben a világban, és hogy milyen jelentésstruktúrák léteznek, amelyek az egyéni és társadalmi létezést meghatározhatják. Hogyan állhatunk ellen a kizárólag társadalmi osztályon, nemen, képességeken, illetve azok hiányán, vagy akár földrajzi helyzeten alapuló beskatulyázásnak? Hogyan fejezhetjük ki kreatívan és közösen a létezésünkben rejlő lehetőségeket?”

BÉF 6+

By | fesztivál infó

BÉF 6+ KÜLÖNKIADÁS
Leonardo Kert, Tömő u. 14., Budapest, 1083
2014. 09. 03., szerda, 20.00 óra
(Eső esetén a vetítést a Grundon tartjuk.
Cím: VIII. Nagytemplom utca 30.)

A Budapesti Építészeti Filmnapok helyspecifikus sorozatba kezd: a BÉF+ vetítései olyan filmeket, archív felvételeket, híradókat, audiovizuális dokumentumokat mutatnak be, amelyek új fényben mutatják be Budapest környékeit, segítenek megtalálni elveszett történeteit, elfelejtett szereplőit. A BÉF+ első helyszíne a Leonardo da Vinci utcai közösségi kert.

Program

20.00 Archív felvételek, híradó részletek a környékről

20.20 Corvin variációk
2011, 39 perc, színes, angol feliratos, magyar film
R: Trencsényi Klára
A 2003-ban indult Corvin-Szigony Projekt Közép-Európa egyik legnagyobb és legtöbbet díjazott városfejlesztési projektje volt. Egy 22 hektár alapterületű városrész teljes átalakulását tervezték Budapest 8. kerületében, ami a terület összes épületének lebontását tette szükségessé. Az önkormányzat és a befektetők egyaránt szerették volna felszámolni a nyomornegyedet, így több mint ezer, főleg roma családnak kellett elköltöznie, mert a megújuló területen nem engedhették volna meg, hogy lakást vegyenek vagy béreljenek. A film főszereplői azok a lakók, akiknek el kellett hagyni addigi otthonukat a fejlesztés miatt, és akik némi nosztalgiával kritikus hangvétellel idézik fel azt az életet, ami az egykori környék közösségeinek mindennapjait jellemezte. Ezek az emberek többé nem találkoznak egymással, csak a filmkészítő által létrehozott rekonstruált közegben.
A film a 2012-es PLACCC Fesztivál felkérésére készült.

21.00 Pillanatnyi 8
2012, 53 perc, színes, feliratos, olasz film
R: ZimmerFrei
A film a “Városportré / Ideiglenes városok” című dokumentumfilm-sorozat része, melyet a ZimmerFrei kollektíva vitt filmre nagyvárosok olyan körülhatárolt helyszínein, melyek épp valamilyen változáson, átalakuláson mennek keresztül. Budapest 8. kerületének címezve, a film egy népszerű környékről szól, ahol a legjelentősebb átalakítások 2006-ban kezdődtek meg a lakók kiköltöztetésével és az épületek romba döntésével, ennek azonban a világgazdasági válság 2008-ban hirtelen megálljt parancsolt. A megsemmisített épületek helyén most üresség tátong, a széteső városszövet elszórt mozaikdarabkáiként, bármiféle rendeltetés vagy meghatározott funkció nélkül. Milyen sorsot kéne szánni ezeknek a privát vagy közterületeknek, melyeket jelenleg senki sem használ? A film bemerészkedik az elhagyott telkek, udvarok és lakások közé, hogy feltárja, miként alakítják a lakók saját környezetüket és ezzel együtt a városképet.

INGYENES PROGRAM!

valyo_logo_kicsi

visegrad_fund_logo_blue_800

Az építészeten túl

By | kritika

Fehér Gábor

Film: 16 holdnyi föld (Richard Hankin, 2012, 95’)
Március 6., csütörtök – 19:00

Miért nem lett eredménye egy, a lakosságot is bevonó párbeszédnek? Milyen személyes és politikai érdekek hátráltatták a munkálatokat? Miért nem elég egy nemzetközi építészeti pályázat? Egyáltalán miért gondolnánk, hogy a World Trade Center újjáépítése par excellence építészeti kérdés? Mitől ennyire más a Ground Zero, ez a 16 holdnyi űr, mint bármelyik másik ekkora méretű építési terület? Richard Hankin filmje azokat az eseményeket, konfliktusokat és persze érzéseket fogja össze, amik egy évtizeden át kísérték a 2001. szeptember 11-re adandó égető választ. A terrortámadások után egyértelművé vált, hogy az ikertornyok helyén nem csak fizikai, de értelmi és érzelmi űr is keletkezett, ami másfajta építészeti választ követelt. És egyáltalán nem volt mindegy, hogy az épített megoldáshoz, egy ikonikus épülethez ragaszkodnak, vagy annak hiánya lesz maga az emlékezés jele. A kezdeti városvezetési elgondolások és a lakosság bevonásának kudarca után csak egy nemzetközi építészeti pályázat útján lehetett adekvát választ adni.

Vagy mégsem? Pedig voltak itt sztárépítészek mindenfelé: az egyik hangzatos megavállalat Rafael Viñoly-t választotta, de Pataki kormányzó nem kért belőle, és Daniel Libeskindet hirdette ki győztesnek. Hiába, mert a helyet 99 évre kibérlő ingatlanmogul, Larry Silverstein saját építészét, David Childs-t kérte fel, mondván, Libeskind úgysem tervezett még felhőkarcolót, szóval ne az ő pénzén próbálkozzon. A hatalmi csörték és az egymásra licitálás közben rejtett pályán a sokadik jelölt, Michael Arad lehetett volna a befutó – de a kezdeti támogatás után a családok végül egy egész éjszakán át demonstráltak. Amikor meg minden összeállni látszott, a közelben Santiago Calatrava méregdrága közlekedési csomópontja véreztette ki majdnem a projektet. Ma végül Richard Rogers, Norman Foster és Maki Fumihiko épületei magasodnak az emlékpark körül.

Noha a tíz év alatt ígéretekben és ünnepélyes beszédekben nem volt hiány, a kezdeti bizakodást a szkepszis és az egyre gyarapodó kérdések váltották fel. Egyáltalán mit fognak építeni, ki fogja építeni, mennyiből építik meg és mikorra lesz végre kész? Hol Silverstein és a hatóságok csaptak össze, hol a gyászoló családokon gázoltak át a döntéshozók, hol meg csak elkeveredett egy döntő jelentőségű levél.  Amikor pedig az alapkövet is lefektették, a leendő új tornyot teljesen újra kellett tervezni – egy új helyen. De itt nem a vég, hanem az odáig megtett út számít: az pedig számításokkal, iróniával és gyásszal teli érzelmi hullámvasút. Ez a 16 Acres.

Urbanizáció Törökországban

By | kritika

Jelinek Csaba

Filmek:
Agorafóbia (Imre Azem, 2013, 53’)
Március 9., vasárnap – 15:30
Túlhajtás: Isztambul az új évezredben (Aslihan Unaldi, 2011, 75’)
Március 9., vasárnap – 17:30

„Megváltoztatják az egész világot. De az nem lehet, hogy az egész a gazdagoké legyen!” mondja egy idős török hölgy, akinek nemsokára kisajátítják a telkét és a házát, ahol az elmúlt ötven évben élt. A nyugat-törökországi Bursa külvárosában járunk, az interjú apropója pedig egy négy napos szakértői tanulmányút, amelynek során féltucatnyi urbanista a törökországi városfejlesztésekkel ismerkedik Ankarában, Bursában és Isztambulban. Imre Azem Agorafóbia című filmjében ezt a négy napot követhetjük végig, beleélve magunkat egy „közpolitikai turista” (policy tourist) szemszögébe, akinek néhány napi intenzív „terepbejárás” és számos „szakértői megbeszélés” során kell átlátnia komplex folyamatokat – jelen esetben a török városmegújítási gyakorlatokat –, illetve az ezeket befolyásoló társadalmi, gazdasági és politikai jelenségeket. Már önmagában egy ilyen tanulmányútnak, illetve az ezek során megszerezhető tudásnak, és ennek későbbi használhatóságának az elemzése is fontos feladat lenne.

Az Agorafóbia esetében azonban nem könnyű ezekre a meta-kérdésekre fókuszálni, hiszen maguk a megérteni kívánt urbanizációs folyamatok és közpolitikák is lebilincselően sokrétűek és izgalmasak. Első pillantásra hasonló modernizációs projekttel állunk szemben, mint ami a 20. század során átrajzolta mind a nyugat-európai, mind az államszocialista városok városképét: 15-20 emeletes toronyházak nőnek ki a korábbi egy szintes házak dominálta negyedekből, a kertvárosi hangulatot felváltja a jól ismert panel-esztétika. A tanulmányúton részt vevő, zömében holland szakértők sem tudják megállni, hogy a huszadik század eleji Hollandiához hasonlítsák a török városrehabilitációs projekteket. A film során azonban kiderül, hogy semmi sem az, aminek látszik: a ledózerolásra ítélt „szlömök” a terepbejárás során egyáltalán nem tűnnek élhetetlennek. A hivatalos dokumentumokban „szociális bérházprogramnak” nevezett akciók valójában öröklakásokat hoznak létre, és azokat súlyos eladósodás fejében a korábbi bérlőknek adják el. A „városregenerációként” emlegetett projektek valójában inkább drasztikus „buldózeres” beavatkozások. És annak ellenére, hogy a TOKI nevű állami szervezet által az elmúlt évtizedben országszerte megépített majdnem félmillió lakás volumene, illetve az erre fordított összeg nagyságrendje hasonlíthat a második világháború utáni nyugat-európai vagy kelet-európai bérlakás-építő beruházásokra, a kivitelezés módja, a beavatkozások szervezeti és politikai kerete jelentősen eltér az általunk ismertektől. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül az eltérő társadalmi kontextust, a demográfiai folyamatokat, a politikai szándékokat, és Törökország helyzetét a globális világgazdaságban.

Habár a filmből felsejlő problémák – a közterek eltűnése és a piaci logika összeütközése a szegényebb városlakók érdekeivel – globálisan ismert jelenségek, mégis fontos a helyi sajátosságok, és ezzel a helyi ellenállási lehetőségek feltérképezése. Érdemes tehát az Agorafóbiához „hozzánézni” Aslihan Unaldi Túlhajtás: Isztambul az új évezredben című filmjét is, amiben Isztambul kapcsán a bérlakásépítés mellett más városi problémák is megjelennek – a globális felmelegedés városi következményei, a városi (tömeg)közlekedés által felvetett kérdések –, illetve ahol ezek a problémák beágyazódnak egy történeti narratívába. A két film után már talán egy kicsit jobban rálátunk a Törökországban zajló városi robbanás hátterére, és ezáltal a médiából jól ismert – és amúgy pont egy városfejlesztési kérdés (a Gezi park átalakítása) kapcsán kirobbanó – Taksim téri tüntetésekből kinövő, országossá szélesedő ellenzéki mozgalom motivációira is.

Roncsházak és roncsszörnyek

By | kritika

Nagy Kristóf

Film: Otthonom, Mutonia (ZimmerFrei, 2013, 69’)
Március 8., szombat – 17:00

Mutonia egyik legsajátosabb vonása maga a hely milyensége. Mégpedig annak a „semmilyensége”. Az olaszországi Emiglia-Romagna tartományban, Riminitől nem messze lévő településre nem lehet pontosan illő jelzőt találni. Messze más, mint a kivonulás klasszikus színterei. Egyaránt különbözik a természet mélyére való elvonulás helyszíneitől és a remetei kiszolgáltatottság helyeitől is. Mutonia szinte bárhol lehetne. A modernizáció romjait hordozó környezeten leginkább azt érezhetjük, hogy ez egy nem embernek való vidék, miközben senki számára nem titok, hogy az emberiség nagy része akarva-akaratlan ilyen környezetben él. Azonban Mutonia lakóinál a lakóhelyük kiválasztása nem kényszerűségből történt, hanem tudatos döntés eredménye volt. Itt egyfajta átmenetiség és informalitás uralkodik. Bár Mutonia lakosainak jó része több mint húsz éve ott él, de az életük tereit elsősorban lakókocsik is más átmenetinek tűnő építmények jelentik. Ők azonban azt mindig hangsúlyozzák, hogy az ideiglenesnek tűnő építmények milyen szilárd közösséget rejtenek. Az épületek és a közösségek stabilitását nem a külső tényezők adják, hanem az építés folyamata. Az, hogy Mutonia minden új lakójának saját magának kell felépítenie az új otthonát, egyszerre válogat elköteleződés alapján és fűzi szorosra a szálakat az elkészült épülettel és a közösséggel is.

Az építés folyamatában fontos szerepet kap a hulladék, illetve az általában hulladéknak tartott tárgyak használata. Ez vezet el ahhoz a célhoz, hogy a közösség minél inkább ki tudjon szakadni a mindennapok megszokott gyakorlataiból. Ugyanerre mutat az is, ahogy megpróbálják visszaszorítani a pénz használatát, illetve ahogy a természethez minél közelebb igyekeznek élni. Azonban Mutonia épületeinek és életének a legfontosabb tulajdonsága a kreativitás. Ez nem az a fajta kreativitás, amiről mindennap hallunk, és amit a piac manapság annyira tisztel. Sokkal inkább a szegények kreativitása, a mindennapi élet, a tákolás és barkácsolás kreativitása ez. Az itt elkészült lakhelyek és tárgyak nem is szeretnének olyanok lenni, mint a fogyasztói társadalom termékei, hanem éppen a készítés, a bricolage öröme teszi őket azzá, amik.

Ezért is fontos, hogy Mutonia közösségét egy művészcsoport, a Mutoid Waste Company alapította, melynek a gépszobrai, szoborgépei és gépállatai éppen egy olyan művészeti praxist mutatnak fel, melyben az önmaguk és a közösség számára való örömszerzés sokkal fontosabbá válik, mint az alkotások viszonya a művészeti világhoz, annak intézményeihez és elvárásaihoz. Az alkotók még mindig ott élnek és barkácsolnak a környéken talált tárgyakból, magunknak és az egész közösségnek. A roncsművészet és a roncsélet egész természetesen folyik össze Mutonia hétköznapjaiban.

Minden naptól egyre távolabb!

By | ajánló

Szemerey Samu

Film: Minden naptól egyre távolodunk! (Isabella Willinger, 2013, 77’)
Március 9., vasárnap – 20:00

A szovjet konstruktivizmus rövid időszaka egyedülálló kísérlet volt egy új építészet megteremtésére. A sztálini kultúrpolitika megjelenésével eltűnő mozgalom a modern kor társadalmának, a fejlődés optimista vízióinak adott formai és térbeli kereteket. Radikális esztétikája mellett építészeti programja is teljesen új volt: lakóegyütteseiben óvodák és közös étkezők, középületeiben könyvtárak és színháztermek jelezték a nők, a gyerekek vagy a munkások társadalmi szerepeinek megváltozását.

Ez a páratlan örökség mára többnyire csak romjaiban létezik. Moszkva városszövetébe ágyazódva ma is idegen testként, egy valaha elképzelt, fantasztikus jövő emlékeiként állnak a lakóházak, nyomdák, munkásklubok és iskolák, amiket Isa Willinger dokumentumfilmje bemutat. Modernitásuk egyszerre hősies, személyes és tragikus, megidézve Nietzsche kritikáját az Isten halála utáni világról, de a jövőbe törő ember optimizmusát és olthatatlan lendületét is.

Mai lakóik küzdelme hol az épületek ellen, hol megőrzésükért zajlik. A film közelről követi a belakott utópiák sorsának alakulását, a kísérleteket az otthonosság megteremtésére, vagy éppenséggel a szellemidézésre, az orosz futurista opera, a Győzelem a Nap felett elfelejtett jövőjének újjáépítésére. Az elmúlt évszázad építészetének egyik legnagyobb hatású korszaka ma ugyanolyan aktuálisnak és radikálisnak tűnik, mint születésekor.

Japán építészet a buborék előtt és után

By | kritika

Irimiás Balázs

Filmek: A Nakagin kapszulatorony: japán metabolista remekmű a pusztulás szélén (Yamazaki Rima, 2010, 58’), Beillesztett terek (Damien Faure, 2012, 50’)
Március 8., szombat – 21:00

A Nakagin kapszula olyan építészeti ikon, hogy még az is ismeri, akinek a metabolizmusról csak a saját gyomorműködése jut az eszébe. Ha a nevét nem is, de az autópálya íve mellett megbúvó 3 dimenziós dominókat minden tokiói fel tudja idézni. A japán építészetet a világ térképére felhelyező és azóta is ott tartó mozgalom – a metabolizmus – erőssége épp az a fajta közösen gondolkodás, közös jövőkép és közös álmodozás az épített környezetről, amit a világháború utáni újjáépítési lázban – talán épp a kapkodó tömeges szociális építkezések építészeti igénytelenségére reagálva – kelt életre néhány jövőbe látó építész. Az ilyen jellegű vizionáriusi teljesítmény a legtöbbször papíron marad, hacsak nem olyan időszakban születik épp, amikor a gőzerővel zakatoló gazdasági növekedés nagyobb teret enged a nyújtózkodásnak. Nem véletlen, hogy a metabolista vízióra a japánok után az olajállamok haraptak rá leginkább, de a legtöbb gyakorlati megvalósulása a Japán szigetekre korlátozódik.

Ezt a 60-as években induló korszakot a mai napig világszerte hivatkozzák a legjobb építész-teoretikusok, ritka ugyanis, hogy merész és tapasztalt építészek egymást megtermékenyítve, közösen adják ki megalomán álmaikat. A metabolizmus filozófiáját legjobban tükröző megépült objektum, a mozgalom legfiatalabb tagjának, Kurokawa Kishonak az agyszüleménye, aki annyira hitt az épület működésében, hogy a gazdasági ésszerűséget és a karbantartás nehézségeit figyelmen kívül hagyva követett el mindent azért (pl. 8 kapszulát megvásárolt), hogy a lakóközösség ne szavazza meg a ház lerombolását. Most, hogy az épület lebontása reális veszély, a film több emberi nézőpontból tárja elénk a történetet, aminek a végére a legkevesebb amit ígérhetünk az az, hogy a megrögzött műemlék-pártiak is el fognak játszadozni a lebontás gondolatával.

Határmezsgyék

Az élettér kiterjesztése a közterekre, a köztér használatbavétele, itthon is aktuális témává vált az elmúlt években, de Japán az az ország, ahol a népsűrűségből, kulturális gyökerekből, világszemléletből fakadóan már régóta megkerülhetetlen jelenség. Felfutását azonban nem a tomboló buborék-korszakok, hanem épp az erőforrások hatékony felhasználására késztető takarékos korszakok szokták generálni – mint a jelenlegi.

A francia dokumentumfilm az elméletileg nem is létező, a gyakorlatban azonban mindig is funkcionáló köztes terek, zugok és foghíjak szakértő japán építészei mellé olyan területekről is felsorakoztatnak hitelességet alátámasztó figurákat – mint az önképzőkörös inszektológus, az ornitológus, vagy a tesitanár – akik mind ugyanazt mondják, a határmezsgye izgalmas és akkor is számolunk velük, ha éppen nem is tudunk róluk. A kerékpárparkolónak már alkalmatlan, lehetetlen méretű helyekre többszintes lakásokat tervező kortárs japán építészek garmadája nyilatkozik a filmben, mint a Bow Wow műhely vagy a Life&Shelter alapítója, akiktől senki nem vár kevesebbet, minthogy átélten tudjanak saját megszállottságukról nyilatkozni, hiszen nagyágyúnak számítanak a témában. Az elhanyagolt terek fontosak, a hiányzó kamránk darabjai, tessék megnézni, aktuálisan szép alkotás.