?Elegem van, hogy folyton itthon ülök!? ? panaszolja a munkanélküli és éppen munkát kereső középkorú Sveta a Kommunalka című film végén. A néző pedig igazán átérezheti a panaszt, hiszen másfél óráig be van zárva Sveta, Tatiana, Natasha és több mint egy tucat másik ember otthonába, egy szentpétervári ?kommunalkába?. A kommunalkák a szovjet lakáspolitika sajátos melléktermékei: az 1917-es forradalom után egészen Sztálin 1953-as haláláig a közösségi életmód jegyében ? és, tegyük hozzá, a szorító lakáshiány enyhítése miatt ? számos egykori tágas polgári lakást apró szobákra osztottak fel a nagyvárosok központjaiban, majd azokba egy-egy családot költöztettek. Így lettek a 10-15 m2-es szobák a családok egyedüli saját lakóhelyiségei, míg a társbérlet közös helyiségeit (konyha, fürdőszoba, wc) minden lakó együtt használta. Bár az együttlakás eme sajátos módja helyett az 1950-es évektől a modernista lakótelepek voltak a központi hatalom lakáspolitikájának favorizáltjai, mind a mai napig majdnem százezer lakás funkcionál kommunalkaként. Francoise Huguier 2008-as Kommunalkajában a mindennapi élet banális képein és rövid interjútöredékeken keresztül villan fel annak a furcsa univerzumnak néhány mozaikja, mely Szentpétervár és jó néhány volt szovjet nagyváros több százezer lakójának a mai napig a mindennapi élet szorító kerete.
A kommunalka-beli élet érdekes mikromechanizmusait nem először láthatják a magyar nézők: a 2010-es Verzió filmfesztiválon Christiane Büchner PereSTROIKA című dokumentumfilmje egy ugyancsak szentpétervári ?lakóközösség? történetét mesélte el. Míg itt a cselekmény fonala alapvetően jelenorientált és a jobb jövő ígérete felé kikacsintó volt ? egészen pontosan azt a kálváriát elevenítette meg, amelynek során a lakásban élő nyolc család mindegyike egyszerre adja el tulajdonrészét egy vállalkozónak, aki a dzsentrifikálódó lakónegyedben irodává alakítja az egykori ?szobalakásokat? ?, Huguier sokkal líraibb módon, fragmentáltabban, a lakók élettörténeteit az együttlakás nehézségeivel vegyítve a jövővel kapcsolatos kilátástalanságra futtatja ki.
Nem véletlenül sikerül megragadnia ilyen pontosan ezt a sajátságos miliőt: ő maga is ebben a kommunalkában élt több hónapot, fényképészként pedig egy egészen megkapóan jól sikerült sorozatot is készített a lakókról. A film saját élményeinek és a szomszédok sorsának állít emléket: a fényképszerű snittek és az intim vallomások töredékes hálójából bontakozik ki az összezártság Janus arcú élményvilága. Az egymás mellett élés feszültségeit az odafigyelés és az intimitás gesztusai oldják, azonban az itt lakók fokozatosan romló társadalmi státusza és az ebből fakadó kilátástalanság árnyékolja be mind az optimistább mind a pesszimistább vallomásokat. Míg korábban a kommunalkák inkább átmeneti menedéket nyújtottak egy-egy nehézségekkel küzdő családnak, az utóbbi években egyre inkább a társadalmi ranglétra alján helyet foglaló csoportok ?parkolópályájává? váltak. Így ismerhetjük meg az orvostanhallgató Roostamot, a nyugdíjas balerina Valentinát, Tinát, egy meggyilkolt üzletember özvegyét, és nem utolsósorban Natashát, a leginkább emlékezetes karaktert, aki hol Mike Tyson képét csókolgatja a tévéképernyőn, hol régi munkahelyét siratja, de semmiképpen sem találja a helyét az orosz nagyváros eme furcsa képződményében. Szívesen költözne, de nincs hova: marad a közös konyha, a 10m2-es szoba, és a TV szomszéd szobából átszűrődő monoton sistergése.
Jelinek Csaba