A Budapesti Építészeti Filmnapok programkínálatából idén sem kellett nélkülöznünk a kelet-európai rövidfilmes blokkot. A blokkot három film alkotta, amelynek egyik gyöngyszeme az Memory Reel (Emlékezettekercs) c. film. A film alkotójával, Interjú Adela Munteannal beszélgettünk.
Több helyen megfordulsz, sokat utazol, zajlik az élet körülötted…
Igen, most éppen Bristolban, majd Budapest, Bukarest, Szeben, Kolozsvár, végül Szeben következik és ezután remélem, kicsit hazatérek, szóval ott vagyok, ahol éppen a projektjeimet végzem. Egyébként Erdélyben, Gyulafehérváron születtem, édesanyám csángó, édesapám román, a testvérem nem tud magyarul, mert ő a kommunista időszakban született, amikor nemcsak a vallások, de a magyarság is tiltott volt. Amikor én megszülettem 1988-ban, rá egy évre éppen forradalom volt, ezért én már magyar óvodába járhattam, majd később magyar gimnáziumban illetve egyetemen folytattam tanulmányaimat.
A Memory Reel c. kisfilm egy több szempontból nagyon izgalmas projekt része. Tudnál erről mesélni egy kicsit?
A legelején globálisan gondoltam el egy mozis projektet, hiszen világszerte rengeteg a bezárt mozi, nap, mint nap újabb híreket olvashatunk, hogy éppen melyik filmgyár szűnik meg. Az újabb generáció a számítógépeken és egyéb kütyükön nézi a filmeket, tehát valahol a változásokat akartam megörökíteni és egyben megőrizni a „régi mozi” emlékét.
A transcinemaexpress.com weblapon a klasszikus mozi változásait a digitális korban láthatjuk különféle művészi és elméleti-kutatási projekteken keresztül. Bárki beküldhet bezárt moziról készült videót a weblapon keresztül. Továbbá múzeumok és kortárs galériák olyan munkákat állítanak ki, amelyek a mozi anyagiságát mutatják be: a celluloid, a vetítőgép, a filmnézés fenomenológiáját a moziban, erről részletesebben olvashatunk a weblapon lévő elméleti kutatásban. Másrészt az interneten mára már az összes klasszikus filmet megtalálhatjuk – a weblap egy digitális archívumot is tartalmaz rengeteg példával, amelyben a nézők különféle módon újradolgozták az interneten talált filmeket. A transcinemaexpress.com weblapon a művészi projektet az Emlékezettekercs képezi, amely az archiváló művészet kategóriájához tartozóan egy elhagyatott archívum-filmraktár anyagát dolgozza fel, amely tartalmazza az 1964-2005 közötti időszak Romániában forgalmazott és erdélyi mozikban vetített filmjeinek szinte teljes készletét. A hely történetét egy dokumentumfilm kíséretében meséli el.
Hogyan találtál rá a helyszínre?
A kolozsvári buszmegálló, ahonnan Budapestre szoktam indulni a filmraktár utcájának végén van. Ott láttam gyerekeket filmekkel, aztán az interneten robbanásszerűen mindig újabb és újabb fotókat lehetett látni a helyről. Budapesten eleinte a MOME Fotográfia szakára jártam és éppen a Media Design szakra készültem átiratkozni, és a filmraktár projektet készültem bemutatni, ezért eljártam oda fotózni, de kinyomoztam az ott dolgozókat is.
A velük készült interjú is a kisfilm része…
Szende Bulbuca, aki korábban a filmraktárban dolgozott az első karakter, aki megjelenik a filmben. Rajta kívül Găină Dorel és Mira Marincaș fotóművészek is feltűnnek, akiknek munkájában az analóg-digitális közti kapcsolat határozottan megmutatkozik. Mira a következő interjúsorozatban fog megjelenni. A TIFF fesztivál alatt nyitva volt a hely, a filmben néhány fiatal látogató is megjelenik, akiknek emlékeikben ott van a moziépületek eltűnése vagy az idősebb generáció, akik még a falusi vetítések kalandjairól is tudnak mesélni.
Korábban kicenzúrázott celluloidmaradékokból összeillesztett végtelen szalag, amely letűnt korok személyes történeteit őrzi. És persze, mint ahogyan az lenni szokott, mindig a kivágott részek a legizgalmasabbak. – A filmről írt ajánlónkat ebben az összeállításban olvashatjátok.
Mi a filmed témájául választott kolozsvári filmarchívumnak a története?
Egy jó ideje elkezdtem egy multimédia applikáció elkészítését a helyszínről, amelyből kiderül a hely története. Az épület virtuálisan látogatható lesz, fotókat, videókat lehet nézni külön-külön minden udvaron lévő épületről és a kertről, miközben az ott dolgozók narrációját hallgathatjuk. Így a néző maga rakja össze a történetet. Mindezt azért érzem fontosnak megvalósítani, mert senki számára sem tiszta, mi is történt ott. Szendével készítettem több videófelvételt. Már nagyon régen, 37 éven át dolgozott ott, tehát egy „autentikus” verziót kaphatunk általa a helyről. Képileg az épület aktuális kinézetét látjuk és hangban pedig az aranykoráról hallhatunk, így két réteg, a múlt és jelen keveredik. Az applikáció március végén lesz látható a weblapon a Memory Reel részben.
Hogyan jött az ötlet, hogy végtelen szalaggá fűzd össze a régi celluloidokat?
Egy idő szobrot szerettem volna létrehozni, egy olyan tárgyat, amely megőrzi a helynek az emlékét. Mivel a videóban emlékek hangoznak el, a tekercs is filmekből, emlékrétegekből tevődik össze. A sok-sok kis tekercsből egy lett, amely tartalmazza az összesűrített emlékeket.
És hol van most a tekercs?
Eddig Budapesten a MOME-n, Kolozsváron a Sapienta egyetemen, jelenleg pedig a Győzelem moziban van kiállítva a tekercs. A jövőben filmfesztiválokon is kiállításra kerül majd. Remélem, valahol megtalálja majd a végleges helyét is, hogy állandóan megtekinthető legyen.
Hogyan kapcsolódsz az építészethez?
Édesapám és testvérem tervező mérnökök, így rengeteg térkép és rajz van mindenfelé az irodában. Másrészről a film és a többi művészeti ág is közel áll hozzám, jelenleg több más projektem is van, amelyek speciálisan épületekkel foglalkoznak.
Most milyen állapotban van az épület? Történt változás?
Valamikor 2014-ben, amikor éppen Milánóban voltam Erasmusszal a TIFF filmfesztivál „Mentsék meg a nagy képernyőt” kampánya által a helyet kitakarították – az udvaron lévő filmek már nem láthatóak, csak azok a maradtak meg, amelyek már eleve az épületen belül voltak. Múzeumot szeretnének oda, de erről a gondolatról még semmit sem lehet tudni.
Egy roma család is beköltözött az egyik épületbe, náluk van a kulcs, tehát ha valaki látogatni akarja a helyet a TIFF filmfesztivál szervezőitől jóváhagyás alapján Petrea bácsi kinyitja a kaput. Ez egyrészt jó, mert így szimbolikusan „őrizve” van az épület, másrészt megnehezíti annak a dolgát, aki meglátogatná a helyet.
Mit gondolsz, hol tart most Románia a múltfeldolgozásban?
Március elején részt vettem egy konferencián, ahol egy kommunista börtön, egy abortuszról szóló kiállítást és az én projektem is szerepelt múltfeldolgozás témakörében. Azt hiszem, most végre valahára beindult ez a folyamat a hivatalok részéről is, akik különféle digitális projektekbe is belefektetve támogassák a múlttal való szembenézés folyamatát.
A tiédhez hasonló projektek, akciók, performanszok, tudnak-e segíteni és ha igen, hogyan akár a régi, akár az újabb generációknak kapcsolódni saját múltjukhoz, emlékezetükhöz?
A kolozsvári filmraktárról legelőször egy közös kiállítás készült, erasmusos diákok munkáiból, erről éppen egy interjú alatt értesültem, amikor az én projektem már szinte készen volt. Az elméleti kutatásban több hasonló projektről is írok.
Te, személyesen hogyan viszonyulsz a filmben is felidézett korszakhoz, a közös múlthoz?
Gyerekkoromban a nálam tíz évvel idősebb testvéremmel és az ő barátaival jártunk el moziba. Nekem kitüntetés volt, hogy gyerekként magamnál sokkal idősebekkel, későn este kint lehetek a városban. Ezt követő mozis emlékem a Titanic film megnézése, amikor annyira zsúfolt volt a terem, hogy térdepelve a székek közt ülve néztem a barátaimmal a filmet. Ehhez hasonló emlékeket keresek a kis filmben felidézett korról szóló történeteken keresztül is. Utána, négy éven keresztül a filmtörténelem legfontosabb filmjeit nap mint nap az akkori évfolyamtársaimmal néztük meg az egyetemen. Nekem ez az időszak volt a közös mozizás korszaka, jelenleg pedig a filmfesztiválokon való részvétel.
Mivel telnek a napjaid?
Dolgozom, műhelyeket tartok, konferenciákra járok, rengeteg más projektet fejlesztek és a doktori témámat is előkészítem, lehet jövőre doktorizni is fogok.
–
Ha a fesztiválon nem sikerült megnézned a kisfilmet, alább megteheted.
A cikk a Filmtekercs.hu-n jelent meg.
