Felhasználható-e a technológia arra, hogy megóvjon bennünket magától a technológiától? Felhasználhatók-e a technológiai fejlődés öncélú fétisei az egyén belső gazdagságának gyarapítására? Visszaadhatja-e egy protézis a természet elveszett pompáját, és helyettesíthet-e egy fenntarthatóbb, jobb világot?
„Egyszerre kell rendelkeznünk a tudós agyával, a festő szemével és a költő szívével.” A szállóige az amerikai magyar művésztől, tanártól és intézményvezetőtől, a médiaművészet elfeledett előfutárától, Kepes Györgytől származik. Kepes elsők között használta a vizuális kultúra kifejezést, a mai értelemben vett önálló kutatási területtel azonosítva. 1937-től chicagói New Bauhaus fényműhelyének építészeként, majd 1967-től az MIT Center for Advanced Visual Studies (CAVS) első igazgatójaként arra vállalkozott, hogy áthidalja a szakadékot a bölcsészettudomány és a természettudomány között. Az új és hatékony eszközök, amelyeket a tudás részvételi „átlátására” és „átkommunikálására” kínált, egy az ökológiai tudatosság esztétikai alapú közvetítését leíró program talpköveinek bizonyultak.
Orosz Márton dokumentumfilmje Kepes fordulatos életének első átfogó értékelése, amely nemcsak a modernizmus úttörőjeként, hanem polihisztorként és látnokként mutatja be őt. „Optikai demokráciába” vetett hite és öröksége kitüntetett szereppel ruházza fel a médiaművészet történetében.
Hogyan segítheti a művészet és a technológia szinergiája a kreativitás és innováció új formáinak létrejöttét?
