All Posts By

Szin Karolina

„Mindenki a saját realitásában él” – interjú Oksana Nosach-kal – 11. Budapesti Építészeti Filmnapok

By | interjú

Minden város tele van szokatlan helyekkel és izgalmas történetekkel, amelyek csak arra várnak, hogy valaki megmutassa és elmesélje őket. Bárki kezébe vehet egy kamerát és lefilmezheti saját kerületének, utcájának vagy szomszédjának történetét.

A fenti idézet a My Street Films nevű londoni mintára szervezett ukrán workshop és filmfesztivál bemutatkozásából való. Oksana Nosach a fesztivál legutóbbi workshopjának eredményeképpen készítette Disznóólak közt (Among the Huts) c. kisfilmjét, amelyet a Budapesti Építészeti Filmnapok Flóra, fauna és a város c. rövidfilmblokkjában is láthattunk. A blokk egyik legizgalmasabb etűdje volt az övé, amely egy Kijev melletti gazdaság paradox történetébe enged bepillantást. Az ukrán kisfilm rendezője személyesen is ellátogatott a fesztiválra, így alkalmunk nyílt interjút készíteni vele. Oksana kalandvágyó, életvidám és sokat utazik – szerencsére mindig fényképezőképpel.

Honnan szereztél tudomást a helyről?

Véletlenül fedeztem fel, amikor egyszer arrafelé kerékpározva éppen körülnéztem a környéken. Megragadott a szokatlanságával, hiszen nem vagy felkészülve arra, hogy ilyesmivel találkozol a megszokott városi szabályrendszerben. Meglepődtem és megindított a kép, amit láttam: disznók sétáltak a többszintes épületek között, fák nőttek ki mindenhonnan. Mindebben ugyanakkor ott lapult egy darabka történelem is, még a város előtti időkre utalva, amikor minden egészen más ritmusban mozgott. Teljesen olyan volt, mintha a vidéki élet múzeumában járnánk, szinte csak az üvegbúra hiányzott a kis különálló világ tetejéről.

Hogyan jött az ötlet, hogy filmet forgass belőle?

Időről időre meglátogattam a helyet, hogy megtapasztalhassak valami rendkívülit a városi környezetben. Néha megmutattam a barátaimnak, amikor meg akartam lepni őket. Nem gondoltam, hogy kapcsolatba lépek a hely lakóival egészen addig, amíg az egyik barátom azt nem mondta, hogy mindenképpen forgassak dokumentumfilmet a helyről. Nem voltam benne biztos, mert azt gondoltam, hogy valaki már biztosan filmre vette korábban, végül mégis neveztem az International Festival of Film and Urbanism “86” által szervezett My Steet Films Ukraine versenyre.

A film némán ütköztet két teljesen különálló világot…

Igen, a film lényegében két valóság összecsapása, két ritmus egy fizikai térben –, egy ami vidéki, lassú, és egy másik, ami városi, nyüzsgő. Talán ez volt a módja megmutatni, hogy mindenki a saját realitásában él, és nem olyan könnyű megvédeni az életmódodat, ha ez nem illeszkedik a közvetlen környezetedhez. Ebben a helyzetben nem tudok állást foglalni – az észleléstől függően változik, hogy a gödör melyik oldalán állsz. Amikor keresztül sétálsz a veteményeskerten, a téged körülvevő toronyházak furcsának tűnnek, de ha a helyet fentről, a járdáról nézed, akkor az udvar tűnik kicsit csúnyának és nem odaillőnek. Általában persze szomorúnak találom, hogy a fejlesztők bekebelezik valakinek a történelmét, családi házát, a földet, amit sok éven műveltek és ami enni adott ezeknek az embereknek.

Tudtad?  A kisfilm középpontjában lévő kis házat többek között Natasa Jurcsenko lakja, akinek kalandos életútjáról Oksana Nosachon kívül Jiří Stejskal, fiatal cseh filmrendező is filmet forgatott, Otthonomcímmel. Vele is készítettünk interjút, itt olvashatjátok.

Hogyan zajlott a forgatás? Mik voltak a kevésbé jó és az igazán jó pillanatok?

Ez a kis gazdasági épület, amit sokan tanyának hívnak, nem az egyetlen emléke az egykori Poznyaki névre hallgató falunak. Egyes házak egyszerűen eltűntek az elmúlt évek során. Amikor az operatőrrel először mentünk oda forgatni, még szinte hajnalban érkeztünk, hogy megnézzük a vidéki életet és megkérdezzünk néhány lakost.

A MyStreetFilmsUkraine után saját magam újraforgattam az egész anyagot, ami körülbelül egy hónapig tartott. Néha elfelejtettem tartalék memóriakártyát vinni, vagy az elem halt meg egy alkalmatlan pillanatban. Tavasz volt, és nagyon szeles, hideg idő volt. Ami egy kicsit rossz volt a forgatás szempontjából, hogy az udvar egyébként is nagyon szeles helyen áll. De ami még ennél is rosszabb volt, hogy néhány ember az érdeklődésemre bizalmatlansággal reagált, mert azt gyanították, hogy bántani akarom őket vagy a családjukat. De a hely háziasszonya egy nagyon kedves és nyitott nő. Szívesen fogadta a forgatást a területén és nagyon sok történetet megosztott velem.

A legjobb pillanatok a véletlen ismerősökhöz és a vicces állatokhoz kötőnek, különösen a macskákhoz, velük tele volt a hely. Amikor szétnéztem az udvaron, különböző emberek jöttek oda hozzám és elmondták a véleményüket: egy részük azt mondta, hogy ez egy roncstelep és hogy ezeknek az embereknek el kellene költözniük, mások azt mondták, hogy ez a farm örömmel tölti el őket, és hogy ide szoktak jönni nézelődni és etetni a disznókat minden nap a gyerekeikkel. Néha még tervezett túrák is vannak az óvodásoknak.

Hogyan fogadták a filmet körülötted?

A rengeteg anyag közül végül 6 percesre szűkült a film. Én nem gondoltam, hogy sikeres lesz, de az emberek reagáltak rá és fesztiválokon is részt vett. Néhányan szerették, néhányan nem. Még olyat is hallottam, hogy ez a film a halálról szól. Néhány barátom pedig nem igazán értette –  túl kortárs volt a számukra.

És most? Hogyan tovább?

Elkezdtem közreműködni egy filmben, mely egy pusztuló kikötőről szól Kijevben. Általában szeretem a filmezést és a fényképezést, nézni az embereket, különösen a barátaimat. Van néhány anyagom zenészekről, akiket ismerek. Próbálok filmet készíteni belőle.

Ha a fesztiválon nem sikerült megnézned a kisfilmet, alább megteheted.

A cikk a Filmtekercs.hu-n jelent meg.

Interjú Adela Muntean multimédiás művésszel – 11. Budapesti Építészeti Filmnapok

By | interjú

A Budapesti Építészeti Filmnapok programkínálatából idén sem kellett nélkülöznünk a kelet-európai rövidfilmes blokkot. A blokkot három film alkotta, amelynek egyik gyöngyszeme az Memory Reel (Emlékezettekercs) c. film. A film alkotójával, Interjú Adela Munteannal beszélgettünk.

Több helyen megfordulsz, sokat utazol, zajlik az élet körülötted…

Igen, most éppen Bristolban, majd Budapest, Bukarest, Szeben, Kolozsvár, végül Szeben következik és ezután remélem, kicsit hazatérek, szóval ott vagyok, ahol éppen a projektjeimet végzem. Egyébként Erdélyben, Gyulafehérváron születtem, édesanyám csángó, édesapám román, a testvérem nem tud magyarul, mert ő a kommunista időszakban született, amikor nemcsak a vallások, de a magyarság is tiltott volt. Amikor én megszülettem 1988-ban, rá egy évre éppen forradalom volt, ezért én már magyar óvodába járhattam, majd később magyar gimnáziumban illetve egyetemen folytattam tanulmányaimat.

Memory Reel c. kisfilm egy több szempontból nagyon izgalmas projekt része. Tudnál erről mesélni egy kicsit?

A legelején globálisan gondoltam el egy mozis projektet, hiszen világszerte rengeteg a bezárt mozi, nap, mint nap újabb híreket olvashatunk, hogy éppen melyik filmgyár szűnik meg. Az újabb generáció a számítógépeken és egyéb kütyükön nézi a filmeket, tehát valahol a változásokat akartam megörökíteni és egyben megőrizni a „régi mozi” emlékét.

transcinemaexpress.com weblapon a klasszikus mozi változásait a digitális korban láthatjuk különféle művészi és elméleti-kutatási projekteken keresztül. Bárki beküldhet bezárt moziról készült videót a weblapon keresztül. Továbbá múzeumok és kortárs galériák olyan munkákat állítanak ki, amelyek a mozi anyagiságát mutatják be: a celluloid, a vetítőgép, a filmnézés fenomenológiáját a moziban, erről részletesebben olvashatunk a weblapon lévő  elméleti kutatásban. Másrészt az interneten mára már az összes klasszikus filmet megtalálhatjuk – a weblap egy digitális archívumot is tartalmaz rengeteg példával, amelyben a nézők különféle módon újradolgozták az interneten talált filmeket. A transcinemaexpress.com weblapon a művészi projektet az Emlékezettekercs képezi, amely az archiváló művészet kategóriájához tartozóan egy elhagyatott archívum-filmraktár anyagát dolgozza fel, amely tartalmazza az 1964-2005 közötti időszak Romániában forgalmazott és erdélyi mozikban vetített filmjeinek szinte teljes készletét. A hely történetét egy dokumentumfilm kíséretében meséli el.

Hogyan találtál rá a helyszínre?

A kolozsvári buszmegálló, ahonnan Budapestre szoktam indulni a filmraktár utcájának végén van. Ott láttam gyerekeket filmekkel, aztán az interneten robbanásszerűen mindig újabb és újabb fotókat lehetett látni a helyről. Budapesten eleinte a MOME Fotográfia szakára jártam és éppen a Media Design szakra készültem átiratkozni, és a filmraktár projektet készültem bemutatni, ezért eljártam oda fotózni, de kinyomoztam az ott dolgozókat is.

A velük készült interjú is a kisfilm része…

Szende Bulbuca, aki korábban a filmraktárban dolgozott az első karakter, aki megjelenik a filmben. Rajta kívül Găină Dorel és Mira Marincaș fotóművészek is feltűnnek, akiknek munkájában az analóg-digitális közti kapcsolat határozottan megmutatkozik. Mira a következő interjúsorozatban fog megjelenni. A TIFF fesztivál alatt nyitva volt a hely, a filmben néhány fiatal látogató is megjelenik, akiknek emlékeikben ott van a moziépületek eltűnése vagy az idősebb generáció, akik még a falusi vetítések kalandjairól is tudnak mesélni.

Korábban kicenzúrázott celluloidmaradékokból összeillesztett végtelen szalag, amely letűnt korok személyes történeteit őrzi. És persze, mint ahogyan az lenni szokott, mindig a kivágott részek a legizgalmasabbak. – A filmről írt ajánlónkat ebben az összeállításban olvashatjátok.

Mi a filmed témájául választott kolozsvári filmarchívumnak a története?

Egy jó ideje elkezdtem egy multimédia applikáció elkészítését a helyszínről, amelyből kiderül a hely története. Az épület virtuálisan látogatható lesz, fotókat, videókat lehet nézni külön-külön minden udvaron lévő épületről és a kertről, miközben az ott dolgozók narrációját hallgathatjuk. Így a néző maga rakja össze a történetet. Mindezt azért érzem fontosnak megvalósítani, mert senki számára sem tiszta, mi is történt ott. Szendével készítettem több videófelvételt. Már nagyon régen, 37 éven át dolgozott ott, tehát egy „autentikus” verziót  kaphatunk általa a helyről. Képileg az épület aktuális kinézetét látjuk és hangban pedig az aranykoráról hallhatunk, így két réteg, a múlt és jelen keveredik. Az applikáció március végén lesz látható a weblapon a Memory Reel részben.

Hogyan jött az ötlet, hogy végtelen szalaggá fűzd össze a régi celluloidokat?

Egy idő szobrot szerettem volna létrehozni, egy olyan tárgyat, amely megőrzi a helynek az emlékét. Mivel a videóban emlékek hangoznak el, a tekercs is filmekből, emlékrétegekből tevődik össze. A sok-sok kis tekercsből egy lett, amely tartalmazza az összesűrített emlékeket.

És hol van most a tekercs?

Eddig Budapesten a MOME-n, Kolozsváron a Sapienta egyetemen, jelenleg pedig a Győzelem moziban van kiállítva a tekercs. A jövőben filmfesztiválokon is kiállításra kerül majd. Remélem, valahol megtalálja majd a végleges helyét is, hogy állandóan megtekinthető legyen.

Hogyan kapcsolódsz az építészethez?

Édesapám és testvérem tervező mérnökök, így rengeteg térkép és rajz van mindenfelé az irodában. Másrészről a film és a többi művészeti ág is közel áll hozzám, jelenleg több más projektem is van, amelyek speciálisan épületekkel foglalkoznak.

Most milyen állapotban van az épület? Történt változás?

Valamikor 2014-ben, amikor éppen Milánóban voltam Erasmusszal a TIFF filmfesztivál „Mentsék meg a nagy képernyőt” kampánya által a helyet kitakarították – az udvaron lévő filmek már nem láthatóak, csak azok a maradtak meg, amelyek már eleve az épületen belül voltak. Múzeumot szeretnének oda, de erről a gondolatról még semmit sem lehet tudni.

Egy roma család is beköltözött az egyik épületbe, náluk van a kulcs, tehát ha valaki látogatni akarja a helyet a TIFF filmfesztivál szervezőitől jóváhagyás alapján Petrea bácsi kinyitja a kaput. Ez egyrészt jó, mert így szimbolikusan „őrizve” van az épület, másrészt megnehezíti annak a dolgát, aki meglátogatná a helyet.

Mit gondolsz, hol tart most Románia a múltfeldolgozásban?

Március elején részt vettem egy konferencián, ahol egy kommunista börtön, egy abortuszról szóló kiállítást és az én projektem is szerepelt múltfeldolgozás témakörében. Azt hiszem, most végre valahára beindult ez a folyamat a hivatalok részéről is, akik különféle digitális projektekbe is belefektetve támogassák a múlttal való szembenézés folyamatát.

A tiédhez hasonló projektek, akciók, performanszok, tudnak-e segíteni és ha igen, hogyan akár a régi, akár az újabb generációknak kapcsolódni saját múltjukhoz, emlékezetükhöz?

A kolozsvári filmraktárról legelőször egy közös kiállítás készült, erasmusos diákok munkáiból, erről éppen egy interjú alatt értesültem, amikor az én projektem már szinte készen volt. Az elméleti kutatásban több hasonló projektről is írok.

Te, személyesen hogyan viszonyulsz a filmben is felidézett korszakhoz, a közös múlthoz?

Gyerekkoromban a nálam tíz évvel idősebb testvéremmel és az ő barátaival jártunk el moziba. Nekem kitüntetés volt, hogy gyerekként magamnál sokkal idősebekkel, későn este kint lehetek a városban. Ezt követő mozis emlékem a Titanic film megnézése, amikor annyira zsúfolt volt a terem, hogy  térdepelve a székek közt ülve néztem a barátaimmal a filmet. Ehhez hasonló emlékeket keresek a kis filmben felidézett korról szóló történeteken keresztül is. Utána, négy éven keresztül a filmtörténelem legfontosabb filmjeit nap mint nap az akkori évfolyamtársaimmal néztük meg az egyetemen. Nekem ez az időszak volt a közös mozizás korszaka, jelenleg pedig a filmfesztiválokon való részvétel.

Mivel telnek a napjaid?

Dolgozom, műhelyeket tartok, konferenciákra járok, rengeteg más projektet fejlesztek és a doktori témámat is előkészítem, lehet jövőre doktorizni is fogok.

Ha a fesztiválon nem sikerült megnézned a kisfilmet, alább megteheted.

 

A cikk a Filmtekercs.hu-n jelent meg.

Csütörtökön kezdődik! Apocalypse ►►► Later – 11. Budapesti Építészeti Filmnapok

By | ajánló

Március 7-én A Petrila bolygó című nyitófilmmel indul és március 10-ig tart a 11. Budapesti Építészeti Filmnapok a Toldi moziban.

Az idei filmes válogatás az egész bolygó jövőjére kiható környezeti változások viszonyában mutat be lehetséges kiutakat az apokalipszis bizonyosságából, tanulva a hidegháború vagy éppen az extrém időjárási zónák túlélési gyakorlatából. A nyitófilm egy romániai szénbánya megtartására irányuló kreatív közösségi akció történetét meséli el úgy, hogy közben leszúrja a nullpontokat az iparosodás, a nem-megújuló környezeti erőforrások kizsákmányolása, illetve a „zöldesítés” mint politikai program témáin keresztül.

Ha a városra élő szervezetként tekintünk, mint ahogy a japán sztárépítész, Kenzo Tange javasolta a metabolista építészeti programjával, az Észak-Macedón fővárosban 2014 óta egy bizarr fordulat állt elő: a nacionalista neoklasszicizmus zabálja fel azt, amit a brutalista modernizmus képzelt el élhető jövőként. Az Alvó beton: a város, ami túl modern volt egy Szkopjéről készült városportré, amelyben kizökken a tér és idő a ’60-as évek nemzetközi összefogással megvalósult megastruktúrái, majd a Gruevszki-adminisztráció nagyszabású építkezési között.

Ha az „ég” a „palota” szóhoz hasonlatos a szláv nyelveken, a Palota a Népnek a munkásosztály mennybemenetelének ikonikus helyszíneit eleveníti fel a Moszkvai Állami Egyetem szocreál felhőkarcolójától Bukarest mai Parlamenti Palotájáig. A balkáni régiónál marad a Hotel Jugoslavija című dokumentumfilm is, amelyben felelevenednek képkockák az évtizedekkel ezelőtt itt forgatott – jó ideig betiltott – játékfilmből, amelyben fegyveres fiatalok foglalják el az épületet, majd túszul ejtve a személyzetet dorbézolni kezdenek. Egyikük kiszól a filmből a nézőhöz: „nem lesz happy end, én vagyok a jövőd”.

Az ipari korszak gyárépületeink újrahasznosítására hoz példát a Pantarei Pantanella: az egykori tésztagyár a ’90-es évek elején több ezer menekültnek adott otthont, az erőszakos kilakoltatással ma másféle átutazóknak nyújt ideiglenes szálláshelyet, így az itt létesült Airbnb vagy a hotelek szállóvendégeinek.

Milyen íze van a Polar sörnek az északi sarkon? A Hideg idők Longyearbyenbe, a világ legészakibb településére kalauzol, ahol a zord klíma és a sivár elszigeteltség ellenére is az itt élő közösség otthonának tekinti a tájat. A végtelen orosz sztyeppéről szóló Magányos építés egy moszkvai jelenetén pedig jól látszik, ahogy az emberek sítalpakon közlekednek az utcákon.

A technológiába vetett töretlen hit fémjelzi a Játék a való világban és a Felemelkedés –  Hogyan alakítják át városainkat a drónok? filmpárost. Az elsőben új szerepben jelennek meg a virtuális világépítő játékok, mint a Minecraft vagy a Skyline mint a közösségi várostervezésre áthangolt eszközök, majd a drónok tömeges elterjedésével szükségszerű új építészeti funkciókról – leszállópálya, töltőállomás – spekulálhatunk.


Teljes program online: http://filmnapok.kek.org.hu/program/
Lapozz bele a fesztivál katalógusába:

11. Budapesti Építészeti Filmnapok
Időpont: 2019. március 7-10.
Helyszín: Toldi Mozi – 1054 Budapest, Bajcsy-Zsilinszky út 36-38.
Facebook esemény

Ha érdekelnek az elmúlt évek Budapesti Építészeti Filmnapokjairól írt cikkeink, kattints ide!

 

A cikk a Filmtekercs.hu-n jelent meg.