Zubreczki Dávid

Meg a New York-mentő nő és más csudás filmek az Építészeti Filmnapokon

Lehet, hogy csak rossz kedvem van, de az az érzésem, hogy minden korábbinál borúsabb és nyomasztóbb lesz a Budapesti Építészeti Filmnapok, amit idén már tizedik alkalommal rendez meg a Kortárs Építészeti Központ. Persze ez nem jelenti azt, hogy ne nézzük meg ezeket a filmeket, épp ellenkezőleg! Nem csak azért, hogy a „világon mindenhol elég rossz, akkor meg mit nyavalygunk itt” gondolat mentén erőt meríthessünk belőlük. Hanem azért is, mert a 33 film között, amit március 8. és 11. között mutatnak be, van jó pár nagyon jó és nagyon izgalmas, sőt néhány kifejezetten életigenlő, pozitív kicsengésű is. Egy adagot idén is sikerült megnéznem vetítés előtt, részint ezekből válogattam, részint azokból, amelyekre alighanem szívesen beülök majd én is a Toldiban.

Jane polgár – Csata a városért

Jane Jacobs neve nem cseng túl ismerősen idehaza, pedig az életéről simán lehetne Oscar-mágnes, egész estés mozit is forgatni, nem csak szakfilmfesztiválokon vetített dokukat. Ő volt az, aki a hatvanas években kiállt a régi New York védelmében, hogy megmentse a várost az autópálya–irodaház–lakótelep elemekből építkező lobbi ellen. Harcának közvetlen gyümölcse is lett, egy szimbolikus jelentőségű parkot valóban megóvott a pusztulástól, de sokkal fontosabb a közvetett hatása. Az amerikai nagyvárosok élete és halála című könyvével fenekestül felforgatta a várostervezést, szembe szállt azzal a Szovjetuniótól az USA-ig általánosan bevett dogmával, hogy a nagyvárosokat központilag ki kell találni. Ja igen, és mindezt a harcot ugye nőként vívta végig, hatvan évvel ezelőtt.

A novgorodi űrhajó

Mifelénk a modern építészetet szocialistának hívják sokan, ami azért is vicces, mert Szovjetunióban csak egészen rövidke időszakokban tudod igazán virágozni ez a stílus. Nem a sorozatban gyártott, gigantikus barakkokra gondolok, hanem a valódi építőművészetre. Ilyen épület a novgorodi színház is, amit Andrej Rozen alkotása mutat be. Olyan kép rajzolódik ki a filmből, mintha egy ősi, magasabb rendű civilizáció ottfelejtett épülete (vagy űrhajója?) lenne ez a színház, amivel a mai kor embere egyszerűen nem tud mit kezdeni. Az öregeket bosszantja, a fiatalok kiröhögik. Pedig nem is régi, és valószínűleg építésekor sem tudtak vele mit kezdeni a helyiek. Talán nem is ide való? Ennek eldöntését a nézőre bízzák az alkotók.

Megastruktúrák

Szellemhotelek ugyan nálunk is vannak (csak az elmúlt hetekben kettő bontása is állandó téma volt), ám azok sehol sincsenek az Adriai-tenger partján maradt gigantikus betoncsontvázakhoz képest. A negyven-ötven éve beindult turisztikai boomra szépen rámozdult Jugoszlávia is, de persze nem piaci alapon, hanem központosítva, iparosítva, ahogy az a keleti blokkban szokás volt. Akkora épületszörnyek születtek, hogy gyakran nagyobbak voltak, mint a települések, amelyekhez elvileg tartoztak. Aztán vége lett az aranykornak, vége lett Jugoszláviának, és a horvát tengerparton most ott meredeznek ezek a megastruktúrák vagy mik. Vajon, hogyan működtek, mi maradt mára belőlük és mit lehet velük kezdeni egyszer, azon kívül, hogy az urbexesek paradicsomai?

Megfosztás – svindli a szociális bérlakások körül

A messziről nézve irígylésre méltó nagyvárosok súlyos problémáit bemutató filmeknek elég széles kínálata lesz a fesztiválon. Az egyik legérdekesebb Nagy-Britannia lakótelepeire visz, és kicsit megpiszkálja a szociális bérlakásépítés és -üzemeltetés sötét világát. Sehol nem engedheti meg a többség önerőből, hogy saját lakást vegyen – hangzik el a filmben az egyik kulcsmondat. Ha végiggondoljuk, nálunk sincs ez másként, legfeljebb máshogy támogatják közpénzből a lakhatást, mint az Egyesült Királyságban. Persze az ingatlanfejlesztés ott is nagy üzlet, és az önkormányzati döntéshozók arrafelé is meggyőzhetők, hogy a beruházók érdekei előrébb valók a településen élőkéinél. Nem fogsz boldogan kijönni a moziból, de megnyugodhatsz, hogy nem csak nálunk kemény a helyzet. Ja és rácsodálkozhatsz, mennyire szép és színes nyelv a brit angol – nem állítom, hogy minden megszólaló, minden egyes szavát kristálytisztán értettem.

Rem

Na és akkor a végére hagytam valami pozitívat is – legalábbis remélem, hogy az, mert ezt sajnos még nem láttam. Viszont az építészportrékat mindig is szeretem, tavaly is örömmel ajánlottam nektek a Hadid-filmet. Ez ráadásul azért is különösen izgalmas, mert a Rem Koolhaast a fia, Thomas mutatja be. Csak nem úgy, ahogy mondjuk nem is olyan rég Makovecz Pál mesélt nekünk az apja életéről. Hiszen egyrészt Koolhaast még él, másrészt a fiú rendező, így a portréfilmben maga az apa is szerepelhet. Hogy az ennyire szoros kapcsolat a filmes és a bemutatott személy között jót tesz-e a filmnek vagy árt neki, azt nem tudom. Mindenesetre nagyon kíváncsi vagyok rá – március 10-én vagy 11-én este megtudom.

A cikk az Indexen jelent meg.

Milyen az igazán menő északi dizájn, amiben semmi sincs, amiért utáljuk az IKEA-t, de megvan benne minden, amiért szeretjük? Mennyivel jobb a helyzet Kelet-Berlinben, mint Budapesten? Milyen módszerekkel próbálják megtölteni Kínában a szellemvárosokat? Ilyen és ehhez hasonló kérdésekre kapunk választ a most csütörtökön induló 8. Budapesti Építészeti Filmnapokon a Toldi Moziban.

A Kortárs építészeti Központtal elég régóta és elég sok mindenben együtt szoktunk működni, idén így lesz ez az Építészeti Filmnapokkal is. A programot megkaptam jó előre, és összeállítottunk belőle egy ötfilmes bérletet, amit ha megvesztek, kedvezménnyel mozizhattok. Az Urbanista bérlet részletei itt vannak, alább pedig az öt film, amit kiválasztottam.

Idegen és ismerős: építészet a Fogo-szigeteken

Március 4. péntek / 18:00

Egy nagyon kedves hangulatú film egy nagyon kedves hangulatú szigetről. Már amennyire kedves lehet egy kopár sziget valahol Kanada északi partjainál, ahol egykor halászatból élt a lakosság, mielőtt szinte teljesen elfogyott a hal. Pedig tényleg az. Olyannyira, hogy egy innen származó, nagy karriert befutott nő visszatér, hogy a legmenőbb kortárs építészek és dizájnerek segítségével újjáélessze a szigetet. Olyan mint egy nyálas hollywoodi forgatókönyv, pedig itt tényleg ez történt, ez történik. Nagyon izgalmas iránya ez a hagyományőrzésnek, ahogy színeket és formákat vadásznak a régi halászkunyhókból, hogy aztán valami egészen merészet teremtsenek belőlük: szállodát, házakat, berendezési tárgyakat. Részletek és a kísérőfilm itt.

Le vagytok Trumpolva!

Március 4. péntek / 21:00

Ez az egy film, amit sajnos nem tudtak megszerezni a vetítés előtt, szóval én is csak a trailer alapján döntöttem arról, hogy kerüljön be a bérletbe. Remélem jól döntöttem. Bár mindig kétkedve fogadom a választási kampányok idején megjelenő nagy leleplező videókat, de az a pofátlanság, ahogy valaki a választási hajrában sem zavartatja magát egy természetvédelmi terület elpusztításában legalábbis meghökkentő. Arról van ugyanis szó, hogy az amerikai elnökjelöltségre hajtó Donald Trump egy golfpályát építtet magának Skóciában. Európa egyik legfontosabb vizes élőhelyén, zsebre téve a helyi hatóságot, amelyik simán az ott élők és a filmesek ellen fordul. Na igen, ez is olyan kicsit mint egy filmforgatókönyv. További részletek itt.

Végállomás, Alexanderplatz

Március 5. szombat / 17:00

Elképesztő, hogy negyven év szocializmusnak milyen erős hatása van még ma is. Az oké, hogy nálunk még most is nagyon érezni, de azt nem hittem volna, hogy Kelet- és Nyugat-Berlin közt is ilyen szakadék tátong. A két nagy városi központ fejlesztése közül az utóbbi sikertörténet, az előbbiből pontosan az lett, mint ami nálunk szokott: a nagyívű álmokból végül csak egy ronda pláza épült meg. Persze az Alexanderplatz (és a róla szóló film) ettől még nem lenne érdekes. Az viszont izgalmas, hogy az ilyen, keleti-blokkra jellemző grandiózusan üres terektől szerencsére megkímélte Budapestet a szocializmus. Számomra egészen érdekes, hogy itt nem egy tér kialakítása, átszervezése vagy egyszerűen élhetővé tétele a feladat, hanem egyúttal a normális beépítése is. Már csak az a kérdés, mi kerüljön rá, néhány felhőkarcoló vagy a régi Berlint idéző utcák? További részletek itt.

A film után Maczó Balázs történésszel, a Kiscelli Múzeum #moszkvater című kiállításának kurátorával és Fialovszky Tamás építésszel (Építész Stúdió) beszélgetünk hármasban a Széll Kálmán tér átalakításáról. 

Paloták földjén

Március 5. szombat / 19:30

Mindenki ismeri az internetet bejárt képeket a hatalmas kínai megapoliszokról, ahol felhőkarcolók, monumentális emlékművek és történelminek látszó negyedek egyaránt vannak – csak épp mindegyik kong az ürességtől. Nos ezek a városok valóban léteznek és egyáltalán nem bukott projektek, legalábbis a kínaiak nagy erőkkel dolgoznak azon, hogy a környékbeli falvakat, tanyákat elnéptelenítve, emberekkel töltsék meg ezeket. Épp ugyanaz játszódik le itt, mint ami Magyarországon is fél évszázada, csak épp roppant méretekben: a kormány az elkövetkező 20 évben 250 millió falusit költöztetne el! Ez lesz a világtörténelem legnagyobb lakosságáttelepítése. A filmben nem csak az üres városokba költöző és a még üresebb falvakban maradó családok életét követhetjük végig, de megismerhetjük a beszoktató alkalmazottak munkáját is. Olyan mint valami negatív utópia, pedig ez a valóság.

A filmhez egy (a maga nemében) rendkívül mókás kísérő rövidfilm is tartozik, a Bérelj külföldit Kínában!, mely azt mutatja be, hogy a kínai ingatlanfejlesztők külföldieket bérelnek fel, hogy hírességként pózolva a szellemvárosokat népszerűsítsék.

Milliós földalatti háború

Március 6. vasárnap / 16:00

Ahol az egekbe szöknek az ingatlanárak, ott az épületek is az egekbe szöknek. Hogyan is lehetne jobban kihasználni egy drága telket, mint hogy felhőkarcolót építünk rá? Persze nem mindenhol lehet ezt megcsinálni. London felkapott negyedei a világ legdrágább környékei közé tartoznak, ám ott többnyire csak egy-két emeletes szalagházak vannak, a zsebkendőnyi telkeken sem lehet terjeszkedni. Mit tesz az ingatlanfejlesztő, ha sem felfelé, sem oldalra nem építhet? Elindul lefelé! A meglepő jelenségről, a földalatti csillogásról és annak számtalan hátrányáról szól a film, melyről a múlt héten bővebben is írtunk.

A cikk az Indexen jelent meg.

Ahol az egekbe szöknek az ingatlanárak, ott az épületek is az egekbe szöknek. Hogyan is lehetne jobban kihasználni egy drága telket, mint hogy felhőkarcolót építünk rá? Persze nem mindenhol lehet ezt megcsinálni. London felkapott negyedei a világ legdrágább környékei közé tartoznak, ám ott többnyire csak egy-két emeletes szalagházak vannak, a zsebkendőnyi telkeken sem lehet terjeszkedni. Mit tesz az ingatlanfejlesztő, ha sem felfelé, sem oldalra nem építhet? Elindul lefelé!

A 8. Budapesti Építészeti Filmnapok keretében március 6-án vasárnap vetítik a Toldi moziban Milliós földalatti háború című dokumentumfilmet, mely ezekről a különleges ingatlanokról és arról az elkeseredett harcról szól, amit az ott élők folytatnak ellenük.

A földalatti szinteknek több funkciója is lehet. Ha csak a hagyományosakat vesszük, mondjuk a fényt egyáltalán nem igénylő mozitermet és a borospincét, vagy egy squashpályát esetleg az úszómedencét, már akkor is rengeteg helyet nyertünk. De ügyes világítóaknákkal és más trükkös építési eljárásokkal komplett apartmanokat lehet kialakítani a föld alatt.

Senki ne valami gagyi szuterénre gondoljon. A dolog ott kezdődik, hogy sokkal nagyobb a belmagasság, mint egy hagyományos pincénél. Vannak, ahol több szint mélységű földalatti “átriumokat” alakítanak ki, amelyek a különböző szinteket teszik szellősebbé, világosabbá.

A filmben olyan metszeti rajzokat mutatnak be, ahol egy kétemeletes ház földszintje alatt nagyjából akkora lakórész terül el, mint felette. Elképesztő luxus van London alatt.

Számomra amúgy a legmeglepőbb az volt a filmben, hogy látszólag mennyire szigorúan ügyelnek az építési szabályokra. A legtöbbször csak és kizárólag a piciny előkertet és egyetlen parkolóhelyet foglal el az egész építés. Úgy termelnek ki a ház alól több emelet mélységben földet, majd gyömöszölnek a helyére egy komplett házat, hogy gyakorlatilag alig van felvonulási terület.

A járdára sehol nem állnak, senkinek nem kell kerülgetni senkit, átmennie a másik oldalra, ügyesen elpakolnak a feje felett. Van, ahol mindezt zárt rendszerben teszik. Ahhoz képest, hogy a közelünkben egy vállalkozó két éve építkezik úgy, hogy gyakorlatilag sártengerré bontotta a járdát, egészen jól hangzik.

De vajon tényleg olyan jó dolog ez?

Az ott élők szerint egyáltalán nem. Egy-egy ilyen építés akár három évig is elhúzódhat, az elmúlt tíz évben mintegy 2000 ilyen pincét ástak ki, és a számuk évről évre nő. Egy-egy felkapottabb utcában egyszerre akár három-négy építkezés is folyhat.

A lakók mindenhol tiltakoznak az eljárás ellen. Egész napos a zaj (a kis rakodási terület miatt nagyon sűrűn kell fordulni a teherautókkal), és ami még rosszabb: az egymáshoz érő házak vezetik a rezgést. A filmben egy balesetet is bemutatnak, amikor egy vizes földdel megrakott konténer alatt beszakadt az út, eltörött egy csővezeték, ami azután eláztatta a pincéket.

A lakosság tiltakozik, de úgy tűnik ott sem könnyebb sokkal a helyzet, ha el kell érni valamit a hatóságnál a gyakran offshore hátterű ingatlanfejlesztőkkel szemben. Még akkor sem, ha Londonban vagyunk, és még akkor sem, ha egy igen előkelő környéken, ahol azért lakik egy-két ember, akinek számít a szava.

A BBC tavaly forgatott filmet a pincék építéséről, alaposan körbejárva a témát, megszólaltatva az ott élőket, a fejlesztőket, az ingatlanosokat, az önkormányzatot és az új pincelakásba költözőket is. A Milliós földalatti háború című dokumentumfilmet jövő vasárnap a 8. Budapesti Építészeti Filmnapok keretében nézhetitek meg a Toldi moziban. Akár Urbanista bérlettel is!