Category

ajánló

Csütörtökön kezdődik! Apocalypse ►►► Later – 11. Budapesti Építészeti Filmnapok

By | ajánló

Március 7-én A Petrila bolygó című nyitófilmmel indul és március 10-ig tart a 11. Budapesti Építészeti Filmnapok a Toldi moziban.

Az idei filmes válogatás az egész bolygó jövőjére kiható környezeti változások viszonyában mutat be lehetséges kiutakat az apokalipszis bizonyosságából, tanulva a hidegháború vagy éppen az extrém időjárási zónák túlélési gyakorlatából. A nyitófilm egy romániai szénbánya megtartására irányuló kreatív közösségi akció történetét meséli el úgy, hogy közben leszúrja a nullpontokat az iparosodás, a nem-megújuló környezeti erőforrások kizsákmányolása, illetve a „zöldesítés” mint politikai program témáin keresztül.

Ha a városra élő szervezetként tekintünk, mint ahogy a japán sztárépítész, Kenzo Tange javasolta a metabolista építészeti programjával, az Észak-Macedón fővárosban 2014 óta egy bizarr fordulat állt elő: a nacionalista neoklasszicizmus zabálja fel azt, amit a brutalista modernizmus képzelt el élhető jövőként. Az Alvó beton: a város, ami túl modern volt egy Szkopjéről készült városportré, amelyben kizökken a tér és idő a ’60-as évek nemzetközi összefogással megvalósult megastruktúrái, majd a Gruevszki-adminisztráció nagyszabású építkezési között.

Ha az „ég” a „palota” szóhoz hasonlatos a szláv nyelveken, a Palota a Népnek a munkásosztály mennybemenetelének ikonikus helyszíneit eleveníti fel a Moszkvai Állami Egyetem szocreál felhőkarcolójától Bukarest mai Parlamenti Palotájáig. A balkáni régiónál marad a Hotel Jugoslavija című dokumentumfilm is, amelyben felelevenednek képkockák az évtizedekkel ezelőtt itt forgatott – jó ideig betiltott – játékfilmből, amelyben fegyveres fiatalok foglalják el az épületet, majd túszul ejtve a személyzetet dorbézolni kezdenek. Egyikük kiszól a filmből a nézőhöz: „nem lesz happy end, én vagyok a jövőd”.

Az ipari korszak gyárépületeink újrahasznosítására hoz példát a Pantarei Pantanella: az egykori tésztagyár a ’90-es évek elején több ezer menekültnek adott otthont, az erőszakos kilakoltatással ma másféle átutazóknak nyújt ideiglenes szálláshelyet, így az itt létesült Airbnb vagy a hotelek szállóvendégeinek.

Milyen íze van a Polar sörnek az északi sarkon? A Hideg idők Longyearbyenbe, a világ legészakibb településére kalauzol, ahol a zord klíma és a sivár elszigeteltség ellenére is az itt élő közösség otthonának tekinti a tájat. A végtelen orosz sztyeppéről szóló Magányos építés egy moszkvai jelenetén pedig jól látszik, ahogy az emberek sítalpakon közlekednek az utcákon.

A technológiába vetett töretlen hit fémjelzi a Játék a való világban és a Felemelkedés –  Hogyan alakítják át városainkat a drónok? filmpárost. Az elsőben új szerepben jelennek meg a virtuális világépítő játékok, mint a Minecraft vagy a Skyline mint a közösségi várostervezésre áthangolt eszközök, majd a drónok tömeges elterjedésével szükségszerű új építészeti funkciókról – leszállópálya, töltőállomás – spekulálhatunk.


Teljes program online: http://filmnapok.kek.org.hu/program/
Lapozz bele a fesztivál katalógusába:

11. Budapesti Építészeti Filmnapok
Időpont: 2019. március 7-10.
Helyszín: Toldi Mozi – 1054 Budapest, Bajcsy-Zsilinszky út 36-38.
Facebook esemény

Ha érdekelnek az elmúlt évek Budapesti Építészeti Filmnapokjairól írt cikkeink, kattints ide!

 

A cikk a Filmtekercs.hu-n jelent meg.

Településeknél is nagyobb kihalt hotelek – 8. Budapesti Építészeti Filmnapok

By | ajánló

Meg a New York-mentő nő és más csudás filmek az Építészeti Filmnapokon

Lehet, hogy csak rossz kedvem van, de az az érzésem, hogy minden korábbinál borúsabb és nyomasztóbb lesz a Budapesti Építészeti Filmnapok, amit idén már tizedik alkalommal rendez meg a Kortárs Építészeti Központ. Persze ez nem jelenti azt, hogy ne nézzük meg ezeket a filmeket, épp ellenkezőleg! Nem csak azért, hogy a „világon mindenhol elég rossz, akkor meg mit nyavalygunk itt” gondolat mentén erőt meríthessünk belőlük. Hanem azért is, mert a 33 film között, amit március 8. és 11. között mutatnak be, van jó pár nagyon jó és nagyon izgalmas, sőt néhány kifejezetten életigenlő, pozitív kicsengésű is. Egy adagot idén is sikerült megnéznem vetítés előtt, részint ezekből válogattam, részint azokból, amelyekre alighanem szívesen beülök majd én is a Toldiban.

Jane polgár – Csata a városért

Jane Jacobs neve nem cseng túl ismerősen idehaza, pedig az életéről simán lehetne Oscar-mágnes, egész estés mozit is forgatni, nem csak szakfilmfesztiválokon vetített dokukat. Ő volt az, aki a hatvanas években kiállt a régi New York védelmében, hogy megmentse a várost az autópálya–irodaház–lakótelep elemekből építkező lobbi ellen. Harcának közvetlen gyümölcse is lett, egy szimbolikus jelentőségű parkot valóban megóvott a pusztulástól, de sokkal fontosabb a közvetett hatása. Az amerikai nagyvárosok élete és halála című könyvével fenekestül felforgatta a várostervezést, szembe szállt azzal a Szovjetuniótól az USA-ig általánosan bevett dogmával, hogy a nagyvárosokat központilag ki kell találni. Ja igen, és mindezt a harcot ugye nőként vívta végig, hatvan évvel ezelőtt.

A novgorodi űrhajó

Mifelénk a modern építészetet szocialistának hívják sokan, ami azért is vicces, mert Szovjetunióban csak egészen rövidke időszakokban tudod igazán virágozni ez a stílus. Nem a sorozatban gyártott, gigantikus barakkokra gondolok, hanem a valódi építőművészetre. Ilyen épület a novgorodi színház is, amit Andrej Rozen alkotása mutat be. Olyan kép rajzolódik ki a filmből, mintha egy ősi, magasabb rendű civilizáció ottfelejtett épülete (vagy űrhajója?) lenne ez a színház, amivel a mai kor embere egyszerűen nem tud mit kezdeni. Az öregeket bosszantja, a fiatalok kiröhögik. Pedig nem is régi, és valószínűleg építésekor sem tudtak vele mit kezdeni a helyiek. Talán nem is ide való? Ennek eldöntését a nézőre bízzák az alkotók.

Megastruktúrák

Szellemhotelek ugyan nálunk is vannak (csak az elmúlt hetekben kettő bontása is állandó téma volt), ám azok sehol sincsenek az Adriai-tenger partján maradt gigantikus betoncsontvázakhoz képest. A negyven-ötven éve beindult turisztikai boomra szépen rámozdult Jugoszlávia is, de persze nem piaci alapon, hanem központosítva, iparosítva, ahogy az a keleti blokkban szokás volt. Akkora épületszörnyek születtek, hogy gyakran nagyobbak voltak, mint a települések, amelyekhez elvileg tartoztak. Aztán vége lett az aranykornak, vége lett Jugoszláviának, és a horvát tengerparton most ott meredeznek ezek a megastruktúrák vagy mik. Vajon, hogyan működtek, mi maradt mára belőlük és mit lehet velük kezdeni egyszer, azon kívül, hogy az urbexesek paradicsomai?

Megfosztás – svindli a szociális bérlakások körül

A messziről nézve irígylésre méltó nagyvárosok súlyos problémáit bemutató filmeknek elég széles kínálata lesz a fesztiválon. Az egyik legérdekesebb Nagy-Britannia lakótelepeire visz, és kicsit megpiszkálja a szociális bérlakásépítés és -üzemeltetés sötét világát. Sehol nem engedheti meg a többség önerőből, hogy saját lakást vegyen – hangzik el a filmben az egyik kulcsmondat. Ha végiggondoljuk, nálunk sincs ez másként, legfeljebb máshogy támogatják közpénzből a lakhatást, mint az Egyesült Királyságban. Persze az ingatlanfejlesztés ott is nagy üzlet, és az önkormányzati döntéshozók arrafelé is meggyőzhetők, hogy a beruházók érdekei előrébb valók a településen élőkéinél. Nem fogsz boldogan kijönni a moziból, de megnyugodhatsz, hogy nem csak nálunk kemény a helyzet. Ja és rácsodálkozhatsz, mennyire szép és színes nyelv a brit angol – nem állítom, hogy minden megszólaló, minden egyes szavát kristálytisztán értettem.

Rem

Na és akkor a végére hagytam valami pozitívat is – legalábbis remélem, hogy az, mert ezt sajnos még nem láttam. Viszont az építészportrékat mindig is szeretem, tavaly is örömmel ajánlottam nektek a Hadid-filmet. Ez ráadásul azért is különösen izgalmas, mert a Rem Koolhaast a fia, Thomas mutatja be. Csak nem úgy, ahogy mondjuk nem is olyan rég Makovecz Pál mesélt nekünk az apja életéről. Hiszen egyrészt Koolhaast még él, másrészt a fiú rendező, így a portréfilmben maga az apa is szerepelhet. Hogy az ennyire szoros kapcsolat a filmes és a bemutatott személy között jót tesz-e a filmnek vagy árt neki, azt nem tudom. Mindenesetre nagyon kíváncsi vagyok rá – március 10-én vagy 11-én este megtudom.

 

A cikk az Indexen jelent meg.

250 millió embert kényszerítenek falvakból a városokba – 8. Budapesti Építészeti Filmnapok

By | ajánló

5 történet 5 országból: jönnek az Építészeti Filmnapok

Milyen az igazán menő északi dizájn, amiben semmi sincs, amiért utáljuk az IKEA-t, de megvan benne minden, amiért szeretjük? Mennyivel jobb a helyzet Kelet-Berlinben, mint Budapesten? Milyen módszerekkel próbálják megtölteni Kínában a szellemvárosokat? Ilyen és ehhez hasonló kérdésekre kapunk választ a most csütörtökön induló 8. Budapesti Építészeti Filmnapokon a Toldi Moziban.

A Kortárs építészeti Központtal elég régóta és elég sok mindenben együtt szoktunk működni, idén így lesz ez az Építészeti Filmnapokkal is. A programot megkaptam jó előre, és összeállítottunk belőle egy ötfilmes bérletet, amit ha megvesztek, kedvezménnyel mozizhattok. Az Urbanista bérlet részletei itt vannak, alább pedig az öt film, amit kiválasztottam.

Idegen és ismerős: építészet a Fogo-szigeteken

Március 4. péntek / 18:00

Egy nagyon kedves hangulatú film egy nagyon kedves hangulatú szigetről. Már amennyire kedves lehet egy kopár sziget valahol Kanada északi partjainál, ahol egykor halászatból élt a lakosság, mielőtt szinte teljesen elfogyott a hal. Pedig tényleg az. Olyannyira, hogy egy innen származó, nagy karriert befutott nő visszatér, hogy a legmenőbb kortárs építészek és dizájnerek segítségével újjáélessze a szigetet. Olyan mint egy nyálas hollywoodi forgatókönyv, pedig itt tényleg ez történt, ez történik. Nagyon izgalmas iránya ez a hagyományőrzésnek, ahogy színeket és formákat vadásznak a régi halászkunyhókból, hogy aztán valami egészen merészet teremtsenek belőlük: szállodát, házakat, berendezési tárgyakat. Részletek és a kísérőfilm itt.

 

Le vagytok Trumpolva!

Március 4. péntek / 21:00

Ez az egy film, amit sajnos nem tudtak megszerezni a vetítés előtt, szóval én is csak a trailer alapján döntöttem arról, hogy kerüljön be a bérletbe. Remélem jól döntöttem. Bár mindig kétkedve fogadom a választási kampányok idején megjelenő nagy leleplező videókat, de az a pofátlanság, ahogy valaki a választási hajrában sem zavartatja magát egy természetvédelmi terület elpusztításában legalábbis meghökkentő. Arról van ugyanis szó, hogy az amerikai elnökjelöltségre hajtó Donald Trump egy golfpályát építtet magának Skóciában. Európa egyik legfontosabb vizes élőhelyén, zsebre téve a helyi hatóságot, amelyik simán az ott élők és a filmesek ellen fordul. Na igen, ez is olyan kicsit mint egy filmforgatókönyv. További részletek itt.

Végállomás, Alexanderplatz

Március 5. szombat / 17:00

Elképesztő, hogy negyven év szocializmusnak milyen erős hatása van még ma is. Az oké, hogy nálunk még most is nagyon érezni, de azt nem hittem volna, hogy Kelet- és Nyugat-Berlin közt is ilyen szakadék tátong. A két nagy városi központ fejlesztése közül az utóbbi sikertörténet, az előbbiből pontosan az lett, mint ami nálunk szokott: a nagyívű álmokból végül csak egy ronda pláza épült meg. Persze az Alexanderplatz (és a róla szóló film) ettől még nem lenne érdekes. Az viszont izgalmas, hogy az ilyen, keleti-blokkra jellemző grandiózusan üres terektől szerencsére megkímélte Budapestet a szocializmus. Számomra egészen érdekes, hogy itt nem egy tér kialakítása, átszervezése vagy egyszerűen élhetővé tétele a feladat, hanem egyúttal a normális beépítése is. Már csak az a kérdés, mi kerüljön rá, néhány felhőkarcoló vagy a régi Berlint idéző utcák? További részletek itt.

A film után Maczó Balázs történésszel, a Kiscelli Múzeum #moszkvater című kiállításának kurátorával és Fialovszky Tamás építésszel (Építész Stúdió) beszélgetünk hármasban a Széll Kálmán tér átalakításáról. 

Paloták földjén

Március 5. szombat / 19:30

Mindenki ismeri az internetet bejárt képeket a hatalmas kínai megapoliszokról, ahol felhőkarcolók, monumentális emlékművek és történelminek látszó negyedek egyaránt vannak – csak épp mindegyik kong az ürességtől. Nos ezek a városok valóban léteznek és egyáltalán nem bukott projektek, legalábbis a kínaiak nagy erőkkel dolgoznak azon, hogy a környékbeli falvakat, tanyákat elnéptelenítve, emberekkel töltsék meg ezeket. Épp ugyanaz játszódik le itt, mint ami Magyarországon is fél évszázada, csak épp roppant méretekben: a kormány az elkövetkező 20 évben 250 millió falusit költöztetne el! Ez lesz a világtörténelem legnagyobb lakosságáttelepítése. A filmben nem csak az üres városokba költöző és a még üresebb falvakban maradó családok életét követhetjük végig, de megismerhetjük a beszoktató alkalmazottak munkáját is. Olyan mint valami negatív utópia, pedig ez a valóság.

A filmhez egy (a maga nemében) rendkívül mókás kísérő rövidfilm is tartozik, a Bérelj külföldit Kínában!, mely azt mutatja be, hogy a kínai ingatlanfejlesztők külföldieket bérelnek fel, hogy hírességként pózolva a szellemvárosokat népszerűsítsék.

Milliós földalatti háború

Március 6. vasárnap / 16:00

Felfele nem lehet terjeszkedni, ezért a föld alatt építenek mesebeli palotákat a milliárdosoknak.

Ahol az egekbe szöknek az ingatlanárak, ott az épületek is az egekbe szöknek. Hogyan is lehetne jobban kihasználni egy drága telket, mint hogy felhőkarcolót építünk rá? Persze nem mindenhol lehet ezt megcsinálni. London felkapott negyedei a világ legdrágább környékei közé tartoznak, ám ott többnyire csak egy-két emeletes szalagházak vannak, a zsebkendőnyi telkeken sem lehet terjeszkedni. Mit tesz az ingatlanfejlesztő, ha sem felfelé, sem oldalra nem építhet? Elindul lefelé! A meglepő jelenségről, a földalatti csillogásról és annak számtalan hátrányáról szól a film, melyről a múlt héten bővebben is írtunk.

 

A cikk az Indexen jelent meg.

Többszintes luxuspincék London belvárosában – 8. Budapesti Építészeti Filmnapok

By | ajánló

A milliárdosok, a fejlesztők és a polgárok harca az Építészeti Filmnapokon

Ahol az egekbe szöknek az ingatlanárak, ott az épületek is az egekbe szöknek. Hogyan is lehetne jobban kihasználni egy drága telket, mint hogy felhőkarcolót építünk rá? Persze nem mindenhol lehet ezt megcsinálni. London felkapott negyedei a világ legdrágább környékei közé tartoznak, ám ott többnyire csak egy-két emeletes szalagházak vannak, a zsebkendőnyi telkeken sem lehet terjeszkedni. Mit tesz az ingatlanfejlesztő, ha sem felfelé, sem oldalra nem építhet? Elindul lefelé!

8. Budapesti Építészeti Filmnapok keretében március 6-án vasárnap vetítik a Toldi moziban Milliós földalatti háború című dokumentumfilmet, mely ezekről a különleges ingatlanokról és arról az elkeseredett harcról szól, amit az ott élők folytatnak ellenük.

A földalatti szinteknek több funkciója is lehet. Ha csak a hagyományosakat vesszük, mondjuk a fényt egyáltalán nem igénylő mozitermet és a borospincét, vagy egy squashpályát esetleg az úszómedencét, már akkor is rengeteg helyet nyertünk. De ügyes világítóaknákkal és más trükkös építési eljárásokkal komplett apartmanokat lehet kialakítani a föld alatt.

Senki ne valami gagyi szuterénre gondoljon. A dolog ott kezdődik, hogy sokkal nagyobb a belmagasság, mint egy hagyományos pincénél. Vannak, ahol több szint mélységű földalatti “átriumokat” alakítanak ki, amelyek a különböző szinteket teszik szellősebbé, világosabbá.

A filmben olyan metszeti rajzokat mutatnak be, ahol egy kétemeletes ház földszintje alatt nagyjából akkora lakórész terül el, mint felette. Elképesztő luxus van London alatt.

Számomra amúgy a legmeglepőbb az volt a filmben, hogy látszólag mennyire szigorúan ügyelnek az építési szabályokra. A legtöbbször csak és kizárólag a piciny előkertet és egyetlen parkolóhelyet foglal el az egész építés. Úgy termelnek ki a ház alól több emelet mélységben földet, majd gyömöszölnek a helyére egy komplett házat, hogy gyakorlatilag alig van felvonulási terület.

A járdára sehol nem állnak, senkinek nem kell kerülgetni senkit, átmennie a másik oldalra, ügyesen elpakolnak a feje felett. Van, ahol mindezt zárt rendszerben teszik. Ahhoz képest, hogy a közelünkben egy vállalkozó két éve építkezik úgy, hogy gyakorlatilag sártengerré bontotta a járdát, egészen jól hangzik.

De vajon tényleg olyan jó dolog ez?

Az ott élők szerint egyáltalán nem. Egy-egy ilyen építés akár három évig is elhúzódhat, az elmúlt tíz évben mintegy 2000 ilyen pincét ástak ki, és a számuk évről évre nő. Egy-egy felkapottabb utcában egyszerre akár három-négy építkezés is folyhat.

A lakók mindenhol tiltakoznak az eljárás ellen. Egész napos a zaj (a kis rakodási terület miatt nagyon sűrűn kell fordulni a teherautókkal), és ami még rosszabb: az egymáshoz érő házak vezetik a rezgést. A filmben egy balesetet is bemutatnak, amikor egy vizes földdel megrakott konténer alatt beszakadt az út, eltörött egy csővezeték, ami azután eláztatta a pincéket.

A lakosság tiltakozik, de úgy tűnik ott sem könnyebb sokkal a helyzet, ha el kell érni valamit a hatóságnál a gyakran offshore hátterű ingatlanfejlesztőkkel szemben. Még akkor sem, ha Londonban vagyunk, és még akkor sem, ha egy igen előkelő környéken, ahol azért lakik egy-két ember, akinek számít a szava.

A BBC tavaly forgatott filmet a pincék építéséről, alaposan körbejárva a témát, megszólaltatva az ott élőket, a fejlesztőket, az ingatlanosokat, az önkormányzatot és az új pincelakásba költözőket is. A Milliós földalatti háború című dokumentumfilmet jövő vasárnap a 8. Budapesti Építészeti Filmnapok keretében nézhetitek meg a Toldi moziban. Akár Urbanista bérlettel is!

Minden naptól egyre távolabb!

By | ajánló

Szemerey Samu

Film: Minden naptól egyre távolodunk! (Isabella Willinger, 2013, 77’)
Március 9., vasárnap – 20:00

A szovjet konstruktivizmus rövid időszaka egyedülálló kísérlet volt egy új építészet megteremtésére. A sztálini kultúrpolitika megjelenésével eltűnő mozgalom a modern kor társadalmának, a fejlődés optimista vízióinak adott formai és térbeli kereteket. Radikális esztétikája mellett építészeti programja is teljesen új volt: lakóegyütteseiben óvodák és közös étkezők, középületeiben könyvtárak és színháztermek jelezték a nők, a gyerekek vagy a munkások társadalmi szerepeinek megváltozását.

Ez a páratlan örökség mára többnyire csak romjaiban létezik. Moszkva városszövetébe ágyazódva ma is idegen testként, egy valaha elképzelt, fantasztikus jövő emlékeiként állnak a lakóházak, nyomdák, munkásklubok és iskolák, amiket Isa Willinger dokumentumfilmje bemutat. Modernitásuk egyszerre hősies, személyes és tragikus, megidézve Nietzsche kritikáját az Isten halála utáni világról, de a jövőbe törő ember optimizmusát és olthatatlan lendületét is.

Mai lakóik küzdelme hol az épületek ellen, hol megőrzésükért zajlik. A film közelről követi a belakott utópiák sorsának alakulását, a kísérleteket az otthonosság megteremtésére, vagy éppenséggel a szellemidézésre, az orosz futurista opera, a Győzelem a Nap felett elfelejtett jövőjének újjáépítésére. Az elmúlt évszázad építészetének egyik legnagyobb hatású korszaka ma ugyanolyan aktuálisnak és radikálisnak tűnik, mint születésekor.

Velence: egy város utolsó napjai

By | ajánló

Kádár Bálint

Film: A Velence-szindróma (Andreas Pichler, 2012, 80’)
Március 9., vasárnap – 17:30

Velence ma egy erős brand, kihagyhatatlan desztináció, nagy üzlet. Látni kell, és mindenki el is jön ide, hogy lássa. De az egyszeri turista nem gondol bele, hogy miként tud évente 21 millió látogatót fogadni egy hajdanán is maximum 200 ezer lakosú város. Nem tud. Ma jött el az a pillanat, amikor a naponta Velencébe érkező turisták már többen vannak, mint a város 58 ezres állandó lakossága. Márpedig egy város nem épületek, szobrok, utcák vagy csatornák összessége, sokkal inkább az az emberi közösség, az a kultúra, amely ezeket létrehozta, és fejleszti, fenntartja. A film a város mai lakóit keresi fel, hogy bemutassa, mi maradt Velence kultúrájából, miként szűnik meg a valódi városi élet a tömegturizmus nyomása alatt. A mestert felfalja csodálatos műve.

Andreas Pichler filmjében turisták csak áttételesen szerepelnek. A valódi Velencébe nyerünk ritka, lehet, utolsó betekintést. A főposta bezárása, a Rialto halpiac ellehetetlenítése, a kórház részeinek szárazföldre költöztetése a szereplők fő beszédtémái, no meg hogy nincs már hova leugrani egy liter tejért. Néhányan tüntetnek, aláírást gyűjtenek, de végig az arcokra van írva a szereplők lemondó szomorúsága. Nekik még a „terraferma” – szárazföld az idegen világ, ám a megfizethetetlen lakbér, a megszűnő hétköznapi ellátás és a felbomló közösség miatt, aki tud az menekül. Hátramarad a szuvenír boltok és kiadó apartmanok sivatagja. A tömegturizmus erőfölényét a helyiek lehetőségeihez képest a legjobban a velencei paloták látványába léptéktelenül beúszó tízemeletes luxus-tengerjárók mindennapi képe illusztrálja.

Az egykori gondolás, a költöztető-hajós, az idegenvezető vagy a szerenádokra felbérelhető zenészek mind értetlenül szemlélik a „take-away” turistákat, a felületesség és tömegesség térnyerését ebben az egyeduralkodóként megmaradt iparágban. „Barbárok”, fakad ki Tudy Sammartini, az elismert velencei írónő és tájépítész. Márpedig a jelen tendenciák szerint 2030-ra kiköltözik az utolsó helyi lakos is a városból, és végleg a barbárok kezébe hullik ez az évezredes kultúra.

Május 27.: Lakatlan filmek: Torre David és Befejezetlen Itália

By | ajánló

A KÉK bemutatja a Tavaszi Építészeti Filmklub következő eseményét:
Lakatlan filmek: Torre David és Befejezetlen Itália
Május 27. 20h, Müszi (1085. Blaha Lujza tér 1.)

Torre David

2013, 22 perc, színes, feliratos, venezuelai film
R: Urban-Think Tank
[nggallery id=21] A kiváló venezuelai építész, Enrique Gómez által tervezett Torre David, a 45 emeletes caracasi irodaház már majdnem kész volt, amikor félbehagyták a fejlesztő, David Brillembourg 1993-as halála és a venezuelai gazdaság 1994-es összeomlása miatt. Mára ez az épület lett rögtönzött otthona egy több, mint 750 családból álló közösségnek, és vált törvényen kívüli, bizonytalan jövőjű foglalt házzá, melyet sokan csak így neveznek: a függőleges nyomornegyed. Az Urban-Think Tank csoport egy évet töltött a rommá vált épület fizikai és társadalmi szerveződésének vizsgálatával. Amiben néhányan csak egy sikertelen projektet látnak, arra az U-TT az informalitás tanulmányozására alkalmas laboratóriumként tekint. Ez a film egy felhívás az építészek és mindenki más számára, hogy a világ spontán települései az innováció és a kísérletezés lehetőségeit rejtik magukban, azzal a céllal, hogy a designt egy egyenlőbb és fenntarthatóbb jövő szolgálatába állíthassuk.

Befejezetlen Itália

2010, 33 perc, színes, feliratos, olasz film
R: Benoit Felici
[nggallery id=20] A fiatal rendező diplomafilmjének témájául azt a több száz befejezetlen középületet választotta, amelyek egy igen sajátos építészeti stílust testesítenek meg Olaszország-szerte. A félbehagyott építmények egy bizonytalan, jövőjét nem ismerő, politikai korrupcióval terhes kor hagyatékai, melyek a saját fizikai határukon túlmutatva az emberi leleményesség színtereivé váltak. A befejezetlenség, mint a kreativitás forrása ennek a jelenségnek egy olyan hozadéka, amely mindenképp érdemes arra, hogy megfilmesítsék, ez esetben egy Itáliát átszelő utazásként. A film több alkalommal nyert hallgatói díjakat, valamint az elmúlt két év számos filmfesztiválján ítélték a legjobbnak rövidfilm, illetve dokumentumfilm kategóriában.

Május 6.: Small and Smart: Szlovén kortárs építészet filmen

By | ajánló

A KÉK bemutatja a Tavaszi Építészeti Filmklub következő eseményét:
Small and Smart: Szlovén kortárs építészet filmen
Május 6. 19h, Kino mozi ((1137 Budapest, Szent István krt 16.)

A szlovén Építészeti és Design Múzeum (MAO) és az Építészeti Kulturális Intézet (ARK) 2011-ben rendezőket kért fel kiemelkedő kortárs épületekről szóló rövidfilmek elkészítésére. A hat filmet Jeff Bickert kurátor (ARK) és Dr. Petra Čeferin (az ARK igazgatója) előadásai vezetik be.

JURKOVA STILL-3

A bemutatott épületek:
Terrace houses on Jurčkova Street, Ljubljana, 2099 – architect: Jože Peterkoč
House D, Ljubljana, 2005–2008 – Bevk Perović Architects
Waste recycling plant, Pivka, 2005–2007 – Dekleva Gregorič Architects
Square and open-air altar, Brezje, 2005–2008 – architects: Maruša Zorec and Martina Tepina
Biotechnology Faculty, Ljubljana, 2006–2010 – architects: A biro
Stožice Sports Park, Ljubljana, 1997–2010 – Sadar + Vuga Architects

Támogatók:

VP_logo

MAO_ENG_logo

Április 29.: Christoph Draeger & Heidrun Holzfeind: Tsunami Architecture

By | ajánló

A KÉK bemutatja a Tavaszi Építészeti Filmklub következő eseményét:
Christoph Draeger & Heidrun Holzfeind: Tsunami Architecture
60 min, 2012, angol felirattal
Április 29., Toldi mozi, 19h – a rendezők jelenlétében

photo3

Az Indiai Óceán partjain 2004-ben pusztító cunami a történelem egyik legsúlyosabb természeti katasztrófája volt. Bár a nemzetközi érdeklődés idővel elhalványult, a rekonstrukció kihívásai továbbra is nehéz feladatokat rónak a partmenti közösségekre. Hat évvel a cunami után (és mindössze pár héttel Fukushima előtt) Christoph Draeger és Heidrun Holzfeind három hónapot töltöttek a leginkább érintett területeken: Thaiföldön, Indonéziában, Sri Lankán, a Maldív-szigeteken és Indiában, ahol a partszakaszok újonnan- és újjáépített környezetét kutatták. A művészek a túlélőkkel, szemtanúkkal és a segélyszervezetek képviselőivel folytatott beszélgetéseken keresztül, a videó és a fotó médiumai segítségével dokumentálták a cunami hosszútávú hatását az épített környezetre és a rekonstrukciós folyamatot.

A filmet az alkotók, Christoph Draeger és Heidrun Holzfeind személyesen vezetik be.
A vetítés előtt részleteket mutatunk Heidrun Holzfeind Colonnade Park és Christoph Draeger The Last News című filmjeiből is.

További információ:
filmnapok@kek.org.hu és https://www.facebook.com/BudapestArchitectureFilmDays

kek_aprilis_29_714_264

Április 15.: Küldetés – A diplomácia építészete

By | ajánló

A KÉK bemutatja a Tavaszi Építészeti Filmklub következő eseményét:
Küldetés: A diplomácia építészete
2011, 60 perc, színes, feliratos holland film
R: Jord den Hollander

1991-ben a holland Nemzetközi Kapcsolatok Minisztériuma úgy döntött, hogy népszerűsíti az ország építészetét külföldön. Világszerte új nagykövetségek épültek, neves holland építészeket dícsérve. Húsz évvel később a jolland kormány leállította a projektet gazdasági és politikai okokra hivatkozva. A Nemzetközi Kapcsolatok Minisztériuma 2011. április 8-án nyilatkozatot tett: ?Elhatárolódunk a nagykövetségek hagyományos képétől, zászlós épülettel és elhivatott személyzettel. A Küldetés a négy legmerészebb új követség történetét meséli el, bemutatva azok hátterét, lenyűgőző színfalak mögötti világot tárva elénk a követségek mindennapi életéről.

Mission Statements – the architecture of Dutch diplomacy from Joep Mol on Vimeo.

Beszélgetés a rendezővel: http://kek.org.hu/filmnapok4/beszelgetes-jord-den-hollanderrel-a-kuldetes-a-diplomacia-epiteszete-c-filmjerol/

Az idei év témái

By | ajánló

Mozgás és építészet

Tánc az újjápített Neues Museumban és Frank Gehry hullámzó fémlemezein, freerunning Dániában, rejtett kamerázás a lakótelepen. Fűre lépni a Hajdúságban és tetőn ugrálni a Hudson-völgyben. Sztárépítészek és vérszomjas nyugdíjasok. Miért akarnak a koppenhágai traceur-ök játszótérre költözni és miért nem maradnak szépen ott a józsai deszkások? Költői képek, érzékeny mozdulatok, az izmok finom játéka. Elhúztok a deszkáitokkal, vagy hozom a baltát.

A modernizmus emlékei

Tényleg véget ért a modernizmus 1972. március 16-án, a hírhedt Pruitt-Igoe-lakótelep lebontásával, ahogy Charles Jencks állította? Vagy csak az összeomló tömbök képe vált építészettörténeti ikonná, eltakarva a társadalmi okokat? Hogyan lehet megőrizni a modernizmus örökségét Palm Springsben és hogyan lehetett elpusztítani New Orleans-ben? Ez a blokk a modernista építészet mikro- és makroutópiáit eleveníti fel, a Bauhaus kezdeteitől Victor Gruennek a bevásárlóvárosoktól az autómentes városokig ívelő urbanisztikai kísérleteiig.

Az épületek élete

A B&B Italia milánói központja, az antwerpeni pályaudvar és a holland követség otthonai erősen extrovertált épületek. Az elsőn Renzo Piano kísérletezte ki a szerkezet kifordítását, előkészületként a Pompidou Központhoz, a második II. Lipót király és Belgium gazdagságát volt hivatott képviselni, a gondosan tervezett követségek pedig a holland attitűdöt és építészetet szándékoztak megtestesíteni a külföldi országok számára. De idővel mindegyik épület elkezdi a saját életét élni, az ott dolgozókkal, az utazókkal és a helyiekkel való kölcsönhatások révén. Ezek megismerésére vállalkozik ez a három film, hol az alkalmazottak szemén át, hol a politikai hátteret feltárva, hol irodalmi vonatkozásoktól ihletve.

Portrék                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                               Egy-egy film egy építészről, egy designerről és egy építész-designer-filmes párról. Hol végződnek e területek és hol csúsznak egymásba? Lehetnek közös pontok Hella Jongerius és Norman Foster munkamódszerében és abban, ahogy az Eames házaspár vezette a stúdióját, évtizedekkel ezelőtt? Mennyit kell róluk tudnunk a munkáikon túlmenően, mennyit akartak és akarnak elárulni magukról és mennyit árulnek el róluk az alkotásaik?

Posztvárosok

Kritikus helyzetek: a zárt telepé, a lakásé és a nagyvárosé ? egy Kaszpi-Tengeri olajkitermelő létesítményben, a szentpétervári kommunalkákban és Detroit utcáin. A három különböző lépték egyben a titok, a magánszféra és a nyilvánosság szintje is. Akárcsak az őrjítő orosz társbérlet, a kommunalka; a vízre épült, valaha zárt azerbajdzsáni olajkolónia is a Szovjetunió öröksége; most előszö pillanthatunk be alapításának, hanyatlásának, majd az olajáraknak köszönhető, váratlan felvirágzásának a történetébe. Ám ugyanaz, ami a titkos telep számára fellendülést hozott, a világ másik felén nagyban hozzájárult a detroiti autóipar összeomlásához, életre hívva egy olyan filmet, amely szó szerint rávetíti a város dübörgő múltját a zavaros jelenre.

Macskák a tenger közepén

By | ajánló

A gázszeparáló berendezésekhez évtizedekkel ezelőtt beosztott anyóka muskátlit locsol és macskát etet esténként, míg érte nem jön a fuvar, üldögél az alkonyatban, élvezi a friss levegőt, semmi különös. Csak egy kicsit bizarr a szituáció.

Csókolom, mit tetszik csinálni a Kaszpi-tengeren? Távol mindentől békésen horgászik. Azt mondja, örül, hogy nincs olyan nagy forgalom. Különben van minden, ami a modern civilizációban kell, és mutatja. Virágföld, rendszeres járat, ami hazaviszi, kantin, lift, tévé. A hal persze a macskáké, hozzádörgölőznek, mikor hazaér. A lakótömbök által közrefogott térség, ahol elé rohannak, alig különbözik egy tetszőleges szovjet város hasonló szegletétől, épp csak annyiban, hogy 60 éve a tengerre épült a semmiből. Pár méterre innen cölöpökön folytatódik az aszfaltút, ami a világ első tengeri olajkútjait köti össze egymással.

Erről a helyről a civilizált világ többi része propagandafilmekből, és 1999-ben egy James Bond-epizódból értesülhetett, persze, csak ha valakit érdekel az ilyesmi. Nem tudni, a nénihez a kistévén keresztül eljutott-e a hír. Mindenesetre nyugati forgatócsoport 2009-ben léphetett először az immár Azerbajdzsánhoz tartozó Neft Daşlar? (Olajsziklák) területére, hogy megnézze, mik a kilátásai az itt élőknek, és mi az, ami ma ide vonzza, vagy itt tartja őket.

 A lakosság nagy része tíznapos váltásokban cserélődik, a macskák viszont állandó lakónak tűnnek; és a többség el sem tudja elképzelni, hogy bármi mást csináljon élete hátralévő részében, mint amit a mesterséges sziget kínál. Ha a rozsdásan vagy épp felújítva meredező, nagy vasak, a kutak szüntelen ütemes kattogása és az állandó hullámzás nem is teszik különösebben barátságos hellyé ? úgy tűnik, mégis van benne valami zavarba ejtő, történelmen kívüli romantika ? megszűnése maga lehetne a környezeti katasztrófa.

 A panelházak előcsarnokát és az éttermet díszítő szocialista falfestményeken valószínűleg békegalambok helyett békesirályok repülnek ? közelebbről kellene megnézni. Kérdés, olajág lesz-e a csőrükben harminc év múlva, vagy inkább valami más.

Kovács Réka

(Az Olajsziklák – Város a tengeren című filmet április 1-jén, vasárnap vetítjük a Kino nagytermében.)

Amerikai Bevásárlóváros – Victor Gruen és a bevásárlóközpont

By | ajánló

Anette Baldauf, a Gruen-hatás film társrendezőjének írása Victor Gruen-ről

Victor Gruen a huszadik század egyik legnagyobb hatású építésze volt: őt tekintik a bevásárlóközpontok atyjának. De még maga ez a merész gondolatairól ismert, Bécsből elszármazott ember sem látta előre, hogy koncepciója milyen elementárisan fogja megváltoztatni a világot. Az 1950-es években Gruen nagyszabású ?bevásárlóvárosokat? épített az Egyesült Államok burjánzó kertvárosaiban. Ezeknek, az európai városközpontok mintáját követve, nemcsak az volt a céljuk, hogy megkönnyítsék a bevásárlást, hanem az is, hogy a kereskedelmi és a szociális terek vegyítésével erősítsék az elszigetelt kertvároslakók társas kapcsolatait. Azonban az egyre fogyasztás- és spekuláció-centrikusabb gazdasági környezetben a többfunkciós bevásárlóközpontok óriás pénztermelő gépezetekké váltak, ami az egész világon meghatározó következményekkel járt a városok fejlődésére. Az építészetben ezért a Gruen-hatás néven ismert az a csábítóan kialakított vásárlói terek által kiváltott örvény, ami arra késztet bennünket, hogy feladjuk a céltudatos bevásárlást és elvesszünk a vásárlás élményében. Mivel a bevásárlóközpontok alapelveit lépésről-lépésre átültették a belvárosi területekre is, ma ez a jelenség táplálja, hogy a város a kereskedelem, az életstílus, a kitűnni vágyás és a történések színrevitelének a helye legyen, ez rajzolja ki annak a fajta belvárosnak a megteremtését, amelyik a vásárói kultúra isteneit szolgálja és ez teszi a fogyasztást a várostervezés alpelvévé.

Az 1903-ban Bécsben Viktor David Grünbaumként született Victor Gruen már a két háború közötti időszakban is jelentős figyelmet váltott ki számos kisebb bécsi bolt átalakításával. 1936-ban a Singer textil-kiskereskedés felújítása részeként jó pár méterrel beljebb vitte az üzlet frontját a járdától, nyitott, bejárható teret alakítva ki az utca és a bolt találkozásánál. A két terület egymásra csúsztatásával létrehozott, nagy kirakatok által körbefogott tér, amelynek közepén egy fényárban úszó vitrin állt, arra invitálta a járókelőket, hogy szakítsák ki magukat az utcán áramló tömegből és vegyék pár percig szemügyre a szöveteket és a városi élet tülekedését.

Két évvel a Singer-bolt megnyitása után a Glas. Österreichs Glaserzeitung, az Architectural Review és a L’architecture d’aujourd’hui bemutatta Grünbaum bécsi munkáit. A tervek együttese ? a Briston Illatszerbolt (1935), a Deutsch Férfi Divatáru (1936), Guerlain Illatszerbolt (1936), a már említett Singer textilkereskedés, valamint a Richard Löwenfeld Női Divatáru ? világosan kirajzolta az állandóságot Grünbaum beavatkozásaiban: az óriási kirakatok és drámai üvegfrontok elvarázsolt bemutatóterekké változtatták a kis boltokat. Az egész boltra kiterjesztették a kirakat fogalmát, a városi élet színpadává téve azt. Ezzel egyidejűleg, ezek a beavatkozások áttörték a határt a színház és a mindennapok, az utca és a bolt, a privát és a köztér között. Ebben a köztes térben egyszerre lehettek jelen és távol; a helyszínen és ugyanakkor eltávolítva magukat a mindennapi élet kötelességeitől.

1938. június 9-én egy SA-egyenruhába öltözött barátja segítségével Viktor Grünbaum feleségével, Alice Kardossal együtt elmenekült a nácik elől, először Svájcba, majd az USA-ba. Alig egy évvel New Yorkba való megérkezése után a szintén bécsi menekült üzletember, Ludwig Lederer felkérte, hogy tervezzen egy butikot az Ötödik sugárútra, második feleségével, Elsie Krummeckkel. Grünbaum, aki az amerikai állampolgárság megszerzése után Victor D. Gruennek hívta magát, a következő elképzelést vázolta Lederernek: ?Hogy kialakítsunk egy olyan átriumot, ami az Ötödik sugárút járdájára nyílk, egyfajta menedéket nyújtva a rohanó gyalogosoknak … Hat különálló kis üvegszekrény fog előnyúlni ennek az átriumnak a két oldalfalból és a hátfalából, a hátfalon egy csupaüveg ajtó fogja biztosítani a betekintést és a belépést a bolt belsejébe … Az átrium teteje átlátszó üvegből lesz és a rejtett fényforrások egyenletesen fogják megvilágítani a nyitott előudvart. Az új, külső tér közepére egy üvegvitrint képzelek el … ez a tárló és a belehelyezett árucikkek olyan rejtett, nagyon erős szpotlámpákkal lesznek megvilágítva, mint amilyeneket a színházban használnak.?

A designer Krummeck szemkápráztató vázlatainak és Morris Ketchum megfelelő építészengedélyének segítségével Gruen terve 1939-ben teljes pompájában megvalósult az Ötödik sugárúton. Gruen visszatért a színpadként felfogott kirakat koncepciójához, amit már Bécsben is alkalmazott és a színháziasan megvilágított díszlet révén potenciális szereplőként és vásárlóként kezelte a járókelőket. Az építészeti magazinok, kereskedelmi újságok és napilapok euforikusan számoltak be az üzleti építészet ezen új szelleméről. A New York-i Modern Művészetek Múzeuma képeket közölt a boltról a múzeum által kiadott modern építészeti kalauzban.

Tizenöt évvel a New York-i Lederer-butik sikeres megnyitója után Gruen át tudta ültetni a menedék gondolatát a terjeszkedő amerikai kertvárosok fragmentált épületeinek világába. A Bécsben és New Yorkban letesztelt modellt ezerszeresre nagyítva és addig ismeretlen dimenzióba emelve ezt a városi kísérletet, megteremtette az első bevásárlóközpontot. Ahogy a megvilágított vitrin a bécsi és New York-i árkádok középpontját, úgy a J. L. Hudson áruház 44.000 négyzetméteres hasábja Detroit kertvárosának központját jelölte ki. Ebben a bevásárlóközpontban Gruen a hatalmas kirakatokkal övezett térben létrehozott, szökőkutakkal, padokkal, játékos szobrokkal és színes mozaikokkal díszített tágas udvarral terjesztette ki az árkád koncepcióját. Gruen szavai szerint az oszlopsoros árkád az udvar és a kirakatok találkozásánál ?jellegzetesen városi atmoszférát? teremtett. Túl ezen, a 30 millió dolláros komplexum városi identitását a nagyjából 100 boltnak és a társadalmi élet számos létesítményének ? konferenciatermeknek, óvodának, állatkertnek ? a keveréke biztosította.

?A Northland Center?, jelentette ki Gruen lelkesen, 1954 március 22-én, ?a jövő legelső bevásárlóközpontjója?. A Detroit melletti regionális bevásárlóközpont megépítése után két évvel megnyitotta első teljesen zárt és légkondicionált bevásárlóközpontját Minneapolisban, amelyben két áruház, valamint 72 bolt és társas létesítmény kapott helyet a belső udvar széles tetőzete alatt. Gruen azt állította, hogy minden nagyobb európai város a kereskedelmi és a társas terek szoros kombinációján alapul. Ezzel szemben, kritizált Gruen, az amerikai kertvárosok családi házak halmazából álló egyfunkciós területek. A síváran terpeszkedő kertvárosok társas életének megerősítésére Gruen az úgynevezett ?bevásárlóvárosokban? való elvegyülést javasolta. Az ?emberek építésze?, ahogy magát nevezte, a nagy víziók híveként olyan gigaprojektek építését szorgalmazta, amelyek kombinálták az üzleti és társadalmi tevékenységeket és a kertvárosi közösségi élet kristályosodási pontjait jelentették.

Ekkora léptékű tervekhez nem volt könnyű támogatót találni. Gruennek reklámoznia kellett az ötleteit. A hidegháborús félelmeket kihasználva, a hermetikusan lezárható bevásárlóközpontot úgy mutatta be, mint ami bunkernek és evakuációs zónának is alkalmas szovjet támadás esetén. Az agresszívan hirdetett ?feltartóztatási doktrína? kontextusában a bevásárlóközpont hamarosan a feltartóztatás kézzelfogható szimbólumává vált, két kulcsfontosságú funkció kombinálásával. Befelé, azaz a vásárlók irányába biztonságot, védelmet és menedéket ígért. Érzelmileg fontos, biztos pontot jelentett a burjánzó kertváros lakóinak. Kifelé, a rivális Szovjetunió és a kommunizmus szimpatizánsai irányába a bevásárlóközpont a kapitalizmus felsőbbrendűségét jelezte: a társadalmi egyenlőség és a fogyasztói társadalomban magától értetődő választási szabadság megtestesült bizonyítékát látták benne.

A bunker ikonográfiáját hordozva, a bevásárlóközpont térben jelenítette meg a feltartóztatás külpolitikai stratégiáját és egyidejűleg megteremtette a ?feltartóztatás? további, kifinomultabb formáinak a fizikai előfeltételét. A bevásárlóközpont elősegítette a nők ?feltartóztatását?, akik, miután a katonák visszatértek a II. világháborúból, visszavonultak a foglalkoztatásból s munkaerejüket a gyereknevelésnek, a házimunkának és a fogyasztásnak szentelték. Ezenfelül védett zónát nyújtott a városi környezetet szimuláló, de egyidejűleg a társadalmi homogenitást is biztosító kertvárosok nagyrészt fehér lakosságának. Ennek az együttállásnak köszönhetően, a bevásárlóközpont története elválaszthatatlan a kertvárosi faji ?feltartóztatás? történetétől.

A ?bevásárlóváros? koncepcióját Gruen először 1943-ban mutatta be, az ?194x?, azaz a II. világháború befejezése még ismeretlen évének városára kiírt országos tervpályázat keretében. Az ötvenes évek közepén, amikor Gruen meg tudta valósítani az álmát, a bevásárlóközpont sokkal többet szimbolizált annál, mint amit eredetileg elképzelt. A Gruen első vázlatai és a bevásárlóközpontok elszaporodása között eltelt tizenöt évben a fogyasztás szerepe alapjaiban változott meg az Egyesült Államokban: a háború utáni Amerika számára a fogyasztás már nem az egyik, hanem az egyetlen hajtóerő volt. Az üzlet és az profithajhászó ingatlanpiac győztes hatalmai tizenöt év alatt felfalták az összes szociális teret, ami Gruen eredeti elképzeléseiben szerepelt. A többfunkciós ?bevásárlóváros? óriás pénztermelő gépezetté vált. Az ötvenes években Gruen azt állította, hogy ?bevásárlóvárosai? megkönnyítik a kertvárosi nők életét és integrálják a bevásárlást az életbe. De miközben a bevásárlás kikövezte az utat a posztindusztrializmus felé, a bevásárlóközpont a fogyasztásra épülő gazdaság hajtóerejévé vált: az életet integrálta a vásárlásba.

Az 1960-as években, amikor a fehér középosztály tömeges menekülésbe kezdett a vegyes lakosságú belvárosokból a szegregált kertvárosokba, Gruen figyelme az elhagyatott belvárosi területek revitalizációja felé fordult. Építészirodája a bevásárlóközpont kertvárosi épülettípusát átültette a belvárosba, építészeti prototípusként megteremtette azt városi formájában és végső soron jelentősen hozzájárult a belvárosi területek elüzletiesedéséhez. A hatvanas évek végén, amikor számos amerikai város lángokban állt, Gruen visszatért Bécsbe. A bécsi építészkamara egy leírhatatlanul szimbolikus gesztussal megtagadta Gruentől az ?Architekt? címet, mivel üldözött zsidóként a nemzetiszocialista Bécsben nem tudta befejezni a tanulmányait. Megengedték azonban, hogy titulusát ?architectként?, c-vel használja, mint az angolban, és hogy adományozzon nekik egy jelentősebb összeget, 10.000 osztrák schillinget. Maga Gruen a sejtszerkezetű város koncepciójával kezdett foglalkozni. Megalapította a Zentrum für Umweltfragent (Környezetkutatási Intézet, 1973) és kiadta a Bécsi Chartát, amely válaszként Le Corbusier Athéni Chartájára, az emberközpontú várost a lehető legkompaktabb és legtöbb belső kapcsolattal rendelkező formában körvonalazta. Bécsi irodájában a bécsi városmagot revitalizáló modellen dolgozott.

?Minden intézkedés, amit javasoltam, a városi hatóságok nyílt ellenállásába ütközött. A tervezési bürokrácia szakértőkből állt, akik képtelenek voltak az univerzális gondolkodásra és >>autós idegbajban<< szenvedtek?, írta Gruen kiadatlan önéletrajzában. A hetvenes évek közepén azt javasolta, hogy az egész városközpontot változtassák autómentes övezetté, és bár a tervet visszautasították, a város a Kärntnerstraßét és a Grabent gyalogosövezetté alakította, ami az évek során exkluzív bevásárlónegyeddé vált. Ezzel egyidőben Bécs külterületén megépült az első európai bevásárlóközpont. Gruennek így szembe kellett néznie a sors fintorával: miközben maga a régi európai városközpontot akarta átültetni az amerikai kertvárosba, a bevásárlóközpont eljutott az európai városokig, azzal fenyegetve, hogy megsemmisíti a városi élet Gruen által vallott modelljét. Hátralevő életében Gruen mindig hangsúlyozta, hogy az ingatlancégek eltérítették ?bevásárlóvárosának? koncepcióját és puszta ?pénztermelő gépezetté? süllyesztették. Mindörökre megtagadta ?az apaságot és a tartásdíj fizetését ezeknek a zabiprojektnek”.

Anette Baldauf szociológus és kultúrkritikus, a bécsi Képzőművészeti Akadémia professzora. Kutatásainak középpontjában a városi fejlődés, a feminizmus és a társadalmi mozgalmak témája áll.

2008. február 13.

Forrás: eurozine.com, fordítás: Horváth Olivér