kritika

Bajomi Anna

Film: Christiania, egy társadalmi kísérlet 40 éve (Robert Lawson, Richard Jackman, 2014, 77’)
Március 6. Péntek – 19:00

1971-ben kezdődött Christiania története, amikor is a Koppenhágában akkortájt épp nem túl rózsás lakáshelyzetből páran úgy kerestek kiutat, hogy elfoglalták a Koppenhága egyik szigetén négy éve üresen álló katonai bázist.  A „hippik” által alapított közösség több mint negyven éve működik!

A dokumentumfilmben vidám tekintetű idősebb és fiatalabb lakók mesélnek, s történeteik révén betekintést nyerünk a sziget történetébe, mindennapjaiba és a közösséget érintő nagy kérdésekbe, konfliktusokba. Kiderül, hogyan lakták be a katonai épületeket, hogyan építkeznek (organikusan: cirkuszba illő vagonokból szép lakóházak nőnek ki), és hogy honnan  szerzik az építkezéshez szükséges használt és új alapanyagokat. Megismerjük  a helyi óvó bácsit is, és megtudjuk, miből élnek meg az ittlakók. A történeteket pedig szép vágóképek illusztrálják: tóparti kacsák, kellemes otthonok, piknik a zöld fűben, festett házfalak és kukásautók.

De az idilli képpel párhuzamosan kibontakoznak a nehézségek is. A hetvenes évek kemény drogproblémái, és azok megoldása: saját maguk szorították ki a dealereket.  Megszólal a filmben Koppenhága rendőrfőkapitánya és egy Christianiáért „felelős” hivatalnok is. Hiszen, bár már negyven éve működik a közösség, a nyílt utcán működő hasispiac (ahol volt már halálos áldozatot követelő fegyveres harc), a sziget rendezetlen jogviszonya, a közösségi tulajdon mindenekfelettisége (főként a lakások terén), illetve egyéb kisebb ügyek, mint például az építési szabályzatok be nem tartása miatt rendszeresen kiújulnak a rendőri és hivatali konfliktusok. Nem mellékes az sem, hogy a sziget  ingatlanpiaci szempontból rendkívül értékes terület:  a város közepén fekszik, vízzel körbevéve, tavakkal, és sok zölddel, így az állam pénzügyileg nagyon jól járna, ha értékesíthetné.

De, bár voltak kétségkívül kiélezett helyzetek, Christiania megvan. A christianiai közösség tud valamit, hiszen a konszenzusos döntéshozatal úgy tűnik, működik: bár időigényes mindenki számára elfogadható döntést hozni, de így a meghozott döntések hosszútávon fenntarthatóak. És a rendőrökkel  szembeni legtöbbször erőszakmentes, a humor eszközével vívott harc is sikeres stratégiának bizonyult.  Fennmaradásához az ott élők elkötelezettsége mellett az is kellett, hogy a dán közvélemény mindig kiálljon Christiania mellett, mikor elharapództak a rendőri támadások, és a „békeidőben” pedig a társadalom nyitottsága is feltehetőleg hozzájárul a sziget kivirágzásához.

Mintha egy utópia kelne életre szemünk előtt.

Kovács Réka

Film: Ha te építed (Patrick Creadon, 2013, 86’)
Március 7. Szombat – 19:00

Az olyan tanárokhoz kapcsolódó, elcsépelt szóképek, mint a mag elvetése vagy  a jövő megalapozása, felfrissülnek és új értelmet nyernek a film által.  Szó szerintit akár. Ahogy utóbb Emily Pilloton Studio H-projektgazda  (és középiskolai tanár) fogalmaz: “nem a semmiért csináltuk”.

Adott egy elszánt designnomád-páros, akiket gondosan kidolgozott tantervükkel Észak-Karolina legszegényebb (és legporosabb) megyéjébe hív egy haladó szemléletű helyi oktatási biztos. Legszegényebb megye-e vagy sem, adott ezen kívül egy iskolába pick-uppal járó, a vidéki amerikai fiatalok sztereotípiáját szépen hozó, pattanásos brancs, az osztály, akiknek a beszédét itt-ott angolul is feliratozni kell.

Together We Can! (Együtt Sikerül!) – hirdeti büszkén a felirat az oktatási bizottság üléstermében, ahol a megbízottak Pilloton és Matt Miller egyéves projektjének indulása után nem sokkal az oktatási biztos menesztéséről, és minden általa kezdeményezett projekt felfüggesztéséről döntenek.

Pilloton és Miller mégis vállalja, hogy marad, mi pedig így lehetünk az állítólag unalomig, ismert mechanizmus: a “szárba szökkenés”, az “elplántálás”, a beépülés tanúi; Patrick Creadon rendező  kamerája pontosan azokat a tinigesztusokat, elnagyolt ujjongást, félszeg mosolyokat rögzíti, amelyek által a néző számára szívvel és aggyal, végképp, és globálisan is megérthetővé válik, mit jelent egy jó pedagógus munkája.

Hatványozottan érvényes az üzenet, ha hozzávesszük, hogy itt designról van szó. A kisvárosban először látványos, ambiciózus csirkeólak kapnak helyet  a közösség növekvő érdeklődésétől övezve, majd a csapat belevág, koncepciót fejleszt és épületet tervez a helyi termelői piac számára.

A tét nemcsak a fiatal egyén boldogulása (megtanulni tervrajzot olvasni, hegeszteni, folyamatban gondolkodni, magáénak érezni a célt és felépíteni egy életet), hanem az aktuális problémára alternatívát kínálva a helyi közösség hosszú távú fejlődése és sikere.

Ez pedig már a tanműhelyben eldől: a saját vagy közös kérdése az osztály szintjén már rég nem kérdés, amikor az egyedi koncepciók közül kiválasztásra kerül a győztes terv. A valós kihívások és felelősség, a valós építkezés, és az általa bekövetkező valós változások ereje százszoros aratást hoz ezen a száraz, ingerszegény síkságon, Észak-Karolinában.

A filmben bemutatott küzdelmek árán felépült piac profi épületfotója ma helyi büszkeségként virít annak az önkormányzatnak a honlapján, amely sem  a projekt idejére, sem később nem szavazott meg jelképes fizetést sem Emily és Matt számára.

Horváth Vera

Film: Mechanikus állatok (Dominique Deluze, 2013, 52’)
Március 8. Szombat – 17:30

A Loire utolsó nagyobb szigetén, a három és fél négyzetkilométeres Île de Nantes-on épült Nantes ipari kikötője. Az utolsó teherhajó 1987-ben hagyta el a kikötőt, s ezzel egy fejezet lezárult a város életében. Az ipari kikötő szerepét közvetlenül az óceán partján épült komplexumok vették át, Nantes szigetének ipari épületei pedig pusztulásnak indultak.

A funkcióját vesztett régi ipari terület nem talált befektetőkre, a városvezetés pedig úgy döntött, ingyen adja át a terület épületeit kulturális vagy közösségi célokra, hogy ezzel elejét vegye a további leromlásnak. Az új beköltözők egyike volt az az utcaszínházi társulat, amely hatalmas és impozáns, gőzpunk hangulatú mechanikus marionettfigurákkal – emberekkel, állatokkal, képzeletbeli lényekkel – rázta fel az utca elcsigázott közönségét. A nagyszabású bemutatók gyorsan népszerűvé váltak a városlakók között. A társulat 1989-ben tízezer négyzetméteres hangárt kapott a szigeten, ez elég nagy volt ahhoz, hogy minden addiginál nagyobb szabású figurákat és mutatványokat készítsenek.

A ma is aktív hivatalos társulat, a La Machine 2007-ben jött létre. Nantes város pedig – a társulat sikereire is alapozva – belefogott a régi kikötősziget revitalizációjába, melynek során közel 5 millió euróval támogatta a társulat „állatkertjének” megépítését. A városvezetés a marionett bemutatók magas színvonalában és népszerűségében lehetőséget látott: a projekttel olyan közösségi és kulturális teret kívánt megteremteni, amely képes a kultúrát popularizálni, a művészetet beemelni a városlakók mindennapjaiba. A projekt célja volt persze a helyi közösségi terek kialakítása, a turizmus élénkítése, és nem utolsósorban a város megítélésének javítása is: a lecsúszó ipari kikötőváros szerepét a kreatív és művészi város képére akarta cserélni. A revitalizációs projekt a tervek szerint 2023-ig tart, de a megvalósítók már most nagyon sikeresnek értékelik. A mechanikus állatkert népszerűsége óriási a városlakók körében, s erre alapozva Nantes a kikötősziget számos részét meg tudta újítani, a területet parkosították, játszótereket alakítottak ki. Az utcaszínház mellett nem csak más művésztársulatok, hanem szolgáltatók, egy képzőművészeti kar és ingatlanfejlesztők is megjelentek. A társulat tagjai Jules Verne világát, Leonardo da Vinci rajzait említik mint a figurák ihletőit. A mechanikus lények gőzpunkra emlékeztető stílusa, a szabadon hagyott fémszerkezetek és a finoman megmunkált fa gyönyörűen beleillik az egykor volt ipari kikötő posztindusztriális hangulatába – ahogyan a védőfelszerelésben, ipari kisgépekkel dolgozó készítőik számára is ideális helyszínt adnak az újjászülető ipari épületek. A régi hangárt bejáró közönség nem csupán megcsodálja az óriás állatokat (kaméleont, repülő halat, teknőst és a 12 méter magas, egyszerre 49 utast szállító Nagy Elefántot): a nézők maguk is irányíthatják azokat, „utaznak” rajtuk. Mechanikusságuk François Delarozière tervező és művészeti vezető szerint a modern kor virtuális természetét hivatott ellenpontozni: a néző – egyben résztvevő – az állatot fizikai munkával mozgatja, önnön testének mozdulataival irányítja.

Kovács Dániel

Film: Üdülő (Martin Hrubý, 2014, 24’)
Március 7. Szombat – 18:45

Ritkán merül fel bennünk, hogy a történelmi figuráknak is volt magánéletük – talán azért, mert túlságosan el vagyunk foglalva a sajátunkkal. Pedig ők is rohantak a gyerekért az óvodába, veszekedtek, moziba jártak, mostak, főztek és vasaltak, és szerencsés esetben évente nyaralni jártak a családdal. A szocialista Magyarország elitje, Kádár Jánossal az élen, a szigorúan őrzött balatonaligai pártüdülőbe, a magyar tenger mellé; a szocialista Csehszlovákia elitje annak hegyvidéki másába, a Vltavából visszaduzzasztott, festői Orlík-víztározó mellett felépített üdülőtelepre.

Martin Hrubý filmje az Orlík-telep fordulatos történetét járja körül, a korabeli építtető szövegéhez a mai pusztulás költői képsorait, a visszaemlékezésekhez a romok közé betelepedő élet kockáit párosítva. Míg a balatonaligai üdülő történetének feltárásával máig adósak vagyunk, dél-csehországi párhuzamáról megdöbbentő érdekességek derülnek ki. Építése rögtön azt követően megkezdődött, hogy 1954-1961 között elkészült a víztározó.  A költségeket csökkentendő a csehszlovák állam bebörtönzött mérnökökkel, szakmunkásokkal dolgoztatott; akkoriban az a hír járta, hogy a koncepciós pereket kifejezetten a minőségi ingyen munkaerő megszerzésének szándéka indokolja. Az épületeket az üdülőtelepekre és nyaralókra szakosodott Le Corbusier-tanítvány, Jaroslav Vaculík tervezte, akit, hogy-hogy nem, az 1950-es évek végén sikkasztással vádoltak meg és letöltendő büntetésre ítéltek, bár később idő előtt szabadon engedték. A telep építészetének magas színvonala jelen állapotában is élmény; a több évtized alatt toldozott-foldozott aligai üdülőhöz képest kifejezetten egységes és fantáziadús, a csehszlovák modernizmus fontos emléke.

A magasrangú pártfunkcionáriusok üdülőjéről lévén szó, az Orlík házaiban olyan figurák fordultak meg rendszeresen, mint Antonín Novotný, a kommunista párt főtitkára, és utódja, az 1968-69 utáni „normalizace” időszakát levezénylő Gustáv Husák. A rendszerváltást követően – ellentétben az egy csomagban magánkézbe került és lassú pusztulásra, illetve zömében bontásra ítélt aligaival – az Orlík villáinak többsége az államtól a régi-új cseh felső tízezerhez vándorolt. A környező erdők például visszakerültek a Schwarzenberg család tulajdonába, a terület felett pedig (mint a filmből kiderül) egy ideig a kilencvenes években Csehország leggazdagabb embereként számon tartott, később emigrálni kényszerült nagy kaliberű maffiózó, Radovan Krejčíř emberei őrködtek. A villák többsége most üresen áll, a főépületet Hotel Orlík néven szállodaként működtetik, a csehszlovák nosztalgiát óvatosan kerülve, de a politikafüggetlen értékekre gondosan odafigyelve. Ez nem is tűnik rossz receptnek.

Szemerey Samu

Film: London Körpálya (Christopher Petit, Iain Sinclair, 2012, 77’)
Március 7. Szombat – 17:15

Óda a világ leghosszabb elkerülő útjához, fikció, dokumentum és reflexió határain mozgó filmes párbeszéd, road movie egy önmagába záródó autópálya és a közrefogott város körül – Iain Sinclair és Chris Petit munkája műfajokon átlépve térképezi fel London tudatalattiját.

Kinek ne jutott volna eszébe az M0 valamelyik szakaszán, hogy mi van valójában ott, ahol ő és mindenki más csak áthajt? Hogy mi történik az átmeneti zónában, ahol a hagyományos fogalmak szerinti város véget ér? A nagyváros pereme mindig is a képzelet és az ismeretlen vidéke volt, kísérleti terep, ahol a történelem alól felszabaduló épített környezet vadhajtásain az egyes korszakok egészen más arca mutatkozik meg. A London Orbital kézikönyv és útirajz, ami elvezet az ezredfordulón a New Labour alatt fellendülő városfejlesztés ellentmondásainak és kérdéseinek forrásvidékére.

Sinclair azonos című regénye megelőzte a filmet, miután a szerző egy év alatt gyalogosan végigjárta a Londont övező 188 kilométer hosszú M25 körgyűrű útvonalát. A mű középpontjában a város pszichoanalízise, lelki földrajzának feltérképezése áll, aminek során az épített környezetből feltárul annak rejtett, gyakran abszurd, szürreális vagy egyenesen okkult emlékezete. A Chris Petittel közösen készített film ezt az utat járja újra, a séta megfigyelői nézőpontját az autópályára áthelyezve.

“Elmenni addig a pontig, ahol a város elveszti az eszét” – az egymásra torlódó elmegyógyintézetek, villák, logisztikai és bevásárló központok, mocsarak és lakóparkok között vezető utazás a lehetséges jövők fellelhető hordalékát veszi számba. A széttöredezett vidéken felfeslik a város történeti arculata, hogy helyt adjon a jelenről és jövőről zajló lázálmoknak és képzelődéseknek. A Thatcher-korszakban épült M25 így válik puszta infrastrukturális elemből a lebomló brit szociáldemokrácia földrajzának emlékművévé, ami a szuburbanizációt, a kereskedelem és a privatizáció fejlesztéseit és a város körüli zóna rejtélyes közegét monumentális látomássá fűzi össze.

Hogyan ábrázolható az elkerülő út monotonitása, az autózás végtelenbe fokozott, meditációba forduló unalma? A film radikális képi megoldásai egyszerre térképezik fel ezt a tudatállapotot, és az autópálya mögött szinte láthatatlanná vált, ám a kortárs város megértéséhez kulcsfontosságú tájat.

Azok a városok igazán jó helyek, amikről álmodni lehet. Ahol működik a képzelet, ott a jelen és a jövő nyitva áll. A London Orbital Bram Stoker, G. H. Wells, J. G. Ballard világába lépve vizsgálja a képzelet és idő, séta és vezetés, bevásárlás és terrorizmus, film és kép kérdéseit a kortárs városban.

Huszár Daniella

Film: Telepi álmodozás (Richard Hankin, 2012, 95’)
Március 5., csütörtök – 19:00

A 7. Építészeti Filmnapok egyik kiemelt témája a lakhatás kérdése. A blokk legerősebb filmje, az idei filmfesztivál nyitófilmje a Telepi álmodozás, mely a londoni Haggerston Estate lakótelep lebontás előtti végnapjairól szól. Azért választottuk ezt a filmet, mert különös érzékenységgel és univerzális nyelven érint egy a mindennapi életünket meghatározó közpolitikai kérdést, egy gyakran kimondatlan, lappangó válságjelenséget, amely hazánkban épp annyira aktuális, mint a szigetországban. Emellett a film a lakhatásról mint alapvető emberi jogról beszél, az egymás mellett élés normáiról, egy a tudatosult veszteség nyomán életre kapó, újjászülető közösség mindennapjainak ábrázolásával. A minden ízében emberi filmnek már az első pár képkockával sikerül a telep lakóival kapcsolatos általános sztereotípiák eloszlatása, a kirekesztettség és alulreprezentáltság pillanatnyi feloldása. A film különleges megoldásokkal bír a résztvevő megfigyeléstől a performanszig. A rendezőnő maga is a lebontásra ítélt egyik ház lakója volt 17 éven át, a filmet hét évig forgatta, hogy az empátia és intimitás mesteri vegyítése jöhessen létre benne.

A rendezőnő saját szavaival: “Fontosnak érzem elmondani, hogy a film nem erről a közösségről szól, hanem ebből a közösségből jött létre. Számos filmes regiszteren és stratégián keresztül igyekszik megfogni az épület utolsó pár, igazán utópisztikus évét, egy olyan korszakot, amikor – mivel az épület lebontása elkerülhetetlen volt –, új, ugyanakkor időben korlátozott társadalmi és szervezeti viszonyok alakultak ki, melyek új megközelítésben láttatták, hogyan vehetik birtokba a lakók az épület tereit.

A film a címben szereplő épület „struktúrájára” koncentrál, nem pusztán építészeti értelemben; nem csak azt vizsgálja, hol lakunk, hanem azt is, hogy hogyan. Feltárja mindazt a sokrétű tényezőt, melyek leginkább meghatároznak minket más emberekkel szemben, ugyanakkor kikezdi ezt a sokszor túlságosan egyoldalú definíciót, és bemutatja a lakóközösség komplex sokszínűségét.

A film tehát a lakhatásról szól, és azokról a közpolitikai eszközökről, amelyek miatt az ember kormányzati és pénzügyi döntések kegyelmére szorul. De remélem, hogy sokkal inkább szól arról, hogy tartozunk valahová ebben a világban, és hogy milyen jelentésstruktúrák léteznek, amelyek az egyéni és társadalmi létezést meghatározhatják. Hogyan állhatunk ellen a kizárólag társadalmi osztályon, nemen, képességeken, illetve azok hiányán, vagy akár földrajzi helyzeten alapuló beskatulyázásnak? Hogyan fejezhetjük ki kreatívan és közösen a létezésünkben rejlő lehetőségeket?”

Fehér Gábor

Film: 16 holdnyi föld (Richard Hankin, 2012, 95’)
Március 6., csütörtök – 19:00

Miért nem lett eredménye egy, a lakosságot is bevonó párbeszédnek? Milyen személyes és politikai érdekek hátráltatták a munkálatokat? Miért nem elég egy nemzetközi építészeti pályázat? Egyáltalán miért gondolnánk, hogy a World Trade Center újjáépítése par excellence építészeti kérdés? Mitől ennyire más a Ground Zero, ez a 16 holdnyi űr, mint bármelyik másik ekkora méretű építési terület? Richard Hankin filmje azokat az eseményeket, konfliktusokat és persze érzéseket fogja össze, amik egy évtizeden át kísérték a 2001. szeptember 11-re adandó égető választ. A terrortámadások után egyértelművé vált, hogy az ikertornyok helyén nem csak fizikai, de értelmi és érzelmi űr is keletkezett, ami másfajta építészeti választ követelt. És egyáltalán nem volt mindegy, hogy az épített megoldáshoz, egy ikonikus épülethez ragaszkodnak, vagy annak hiánya lesz maga az emlékezés jele. A kezdeti városvezetési elgondolások és a lakosság bevonásának kudarca után csak egy nemzetközi építészeti pályázat útján lehetett adekvát választ adni.

Vagy mégsem? Pedig voltak itt sztárépítészek mindenfelé: az egyik hangzatos megavállalat Rafael Viñoly-t választotta, de Pataki kormányzó nem kért belőle, és Daniel Libeskindet hirdette ki győztesnek. Hiába, mert a helyet 99 évre kibérlő ingatlanmogul, Larry Silverstein saját építészét, David Childs-t kérte fel, mondván, Libeskind úgysem tervezett még felhőkarcolót, szóval ne az ő pénzén próbálkozzon. A hatalmi csörték és az egymásra licitálás közben rejtett pályán a sokadik jelölt, Michael Arad lehetett volna a befutó – de a kezdeti támogatás után a családok végül egy egész éjszakán át demonstráltak. Amikor meg minden összeállni látszott, a közelben Santiago Calatrava méregdrága közlekedési csomópontja véreztette ki majdnem a projektet. Ma végül Richard Rogers, Norman Foster és Maki Fumihiko épületei magasodnak az emlékpark körül.

Noha a tíz év alatt ígéretekben és ünnepélyes beszédekben nem volt hiány, a kezdeti bizakodást a szkepszis és az egyre gyarapodó kérdések váltották fel. Egyáltalán mit fognak építeni, ki fogja építeni, mennyiből építik meg és mikorra lesz végre kész? Hol Silverstein és a hatóságok csaptak össze, hol a gyászoló családokon gázoltak át a döntéshozók, hol meg csak elkeveredett egy döntő jelentőségű levél.  Amikor pedig az alapkövet is lefektették, a leendő új tornyot teljesen újra kellett tervezni – egy új helyen. De itt nem a vég, hanem az odáig megtett út számít: az pedig számításokkal, iróniával és gyásszal teli érzelmi hullámvasút. Ez a 16 Acres.

Jelinek Csaba

Filmek:
Agorafóbia (Imre Azem, 2013, 53’)
Március 9., vasárnap – 15:30
Túlhajtás: Isztambul az új évezredben (Aslihan Unaldi, 2011, 75’)
Március 9., vasárnap – 17:30

„Megváltoztatják az egész világot. De az nem lehet, hogy az egész a gazdagoké legyen!” mondja egy idős török hölgy, akinek nemsokára kisajátítják a telkét és a házát, ahol az elmúlt ötven évben élt. A nyugat-törökországi Bursa külvárosában járunk, az interjú apropója pedig egy négy napos szakértői tanulmányút, amelynek során féltucatnyi urbanista a törökországi városfejlesztésekkel ismerkedik Ankarában, Bursában és Isztambulban. Imre Azem Agorafóbia című filmjében ezt a négy napot követhetjük végig, beleélve magunkat egy „közpolitikai turista” (policy tourist) szemszögébe, akinek néhány napi intenzív „terepbejárás” és számos „szakértői megbeszélés” során kell átlátnia komplex folyamatokat – jelen esetben a török városmegújítási gyakorlatokat –, illetve az ezeket befolyásoló társadalmi, gazdasági és politikai jelenségeket. Már önmagában egy ilyen tanulmányútnak, illetve az ezek során megszerezhető tudásnak, és ennek későbbi használhatóságának az elemzése is fontos feladat lenne.

Az Agorafóbia esetében azonban nem könnyű ezekre a meta-kérdésekre fókuszálni, hiszen maguk a megérteni kívánt urbanizációs folyamatok és közpolitikák is lebilincselően sokrétűek és izgalmasak. Első pillantásra hasonló modernizációs projekttel állunk szemben, mint ami a 20. század során átrajzolta mind a nyugat-európai, mind az államszocialista városok városképét: 15-20 emeletes toronyházak nőnek ki a korábbi egy szintes házak dominálta negyedekből, a kertvárosi hangulatot felváltja a jól ismert panel-esztétika. A tanulmányúton részt vevő, zömében holland szakértők sem tudják megállni, hogy a huszadik század eleji Hollandiához hasonlítsák a török városrehabilitációs projekteket. A film során azonban kiderül, hogy semmi sem az, aminek látszik: a ledózerolásra ítélt „szlömök” a terepbejárás során egyáltalán nem tűnnek élhetetlennek. A hivatalos dokumentumokban „szociális bérházprogramnak” nevezett akciók valójában öröklakásokat hoznak létre, és azokat súlyos eladósodás fejében a korábbi bérlőknek adják el. A „városregenerációként” emlegetett projektek valójában inkább drasztikus „buldózeres” beavatkozások. És annak ellenére, hogy a TOKI nevű állami szervezet által az elmúlt évtizedben országszerte megépített majdnem félmillió lakás volumene, illetve az erre fordított összeg nagyságrendje hasonlíthat a második világháború utáni nyugat-európai vagy kelet-európai bérlakás-építő beruházásokra, a kivitelezés módja, a beavatkozások szervezeti és politikai kerete jelentősen eltér az általunk ismertektől. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül az eltérő társadalmi kontextust, a demográfiai folyamatokat, a politikai szándékokat, és Törökország helyzetét a globális világgazdaságban.

Habár a filmből felsejlő problémák – a közterek eltűnése és a piaci logika összeütközése a szegényebb városlakók érdekeivel – globálisan ismert jelenségek, mégis fontos a helyi sajátosságok, és ezzel a helyi ellenállási lehetőségek feltérképezése. Érdemes tehát az Agorafóbiához „hozzánézni” Aslihan Unaldi Túlhajtás: Isztambul az új évezredben című filmjét is, amiben Isztambul kapcsán a bérlakásépítés mellett más városi problémák is megjelennek – a globális felmelegedés városi következményei, a városi (tömeg)közlekedés által felvetett kérdések –, illetve ahol ezek a problémák beágyazódnak egy történeti narratívába. A két film után már talán egy kicsit jobban rálátunk a Törökországban zajló városi robbanás hátterére, és ezáltal a médiából jól ismert – és amúgy pont egy városfejlesztési kérdés (a Gezi park átalakítása) kapcsán kirobbanó – Taksim téri tüntetésekből kinövő, országossá szélesedő ellenzéki mozgalom motivációira is.

Nagy Kristóf

Film: Otthonom, Mutonia (ZimmerFrei, 2013, 69’)
Március 8., szombat – 17:00

Mutonia egyik legsajátosabb vonása maga a hely milyensége. Mégpedig annak a „semmilyensége”. Az olaszországi Emiglia-Romagna tartományban, Riminitől nem messze lévő településre nem lehet pontosan illő jelzőt találni. Messze más, mint a kivonulás klasszikus színterei. Egyaránt különbözik a természet mélyére való elvonulás helyszíneitől és a remetei kiszolgáltatottság helyeitől is. Mutonia szinte bárhol lehetne. A modernizáció romjait hordozó környezeten leginkább azt érezhetjük, hogy ez egy nem embernek való vidék, miközben senki számára nem titok, hogy az emberiség nagy része akarva-akaratlan ilyen környezetben él. Azonban Mutonia lakóinál a lakóhelyük kiválasztása nem kényszerűségből történt, hanem tudatos döntés eredménye volt. Itt egyfajta átmenetiség és informalitás uralkodik. Bár Mutonia lakosainak jó része több mint húsz éve ott él, de az életük tereit elsősorban lakókocsik is más átmenetinek tűnő építmények jelentik. Ők azonban azt mindig hangsúlyozzák, hogy az ideiglenesnek tűnő építmények milyen szilárd közösséget rejtenek. Az épületek és a közösségek stabilitását nem a külső tényezők adják, hanem az építés folyamata. Az, hogy Mutonia minden új lakójának saját magának kell felépítenie az új otthonát, egyszerre válogat elköteleződés alapján és fűzi szorosra a szálakat az elkészült épülettel és a közösséggel is.

Az építés folyamatában fontos szerepet kap a hulladék, illetve az általában hulladéknak tartott tárgyak használata. Ez vezet el ahhoz a célhoz, hogy a közösség minél inkább ki tudjon szakadni a mindennapok megszokott gyakorlataiból. Ugyanerre mutat az is, ahogy megpróbálják visszaszorítani a pénz használatát, illetve ahogy a természethez minél közelebb igyekeznek élni. Azonban Mutonia épületeinek és életének a legfontosabb tulajdonsága a kreativitás. Ez nem az a fajta kreativitás, amiről mindennap hallunk, és amit a piac manapság annyira tisztel. Sokkal inkább a szegények kreativitása, a mindennapi élet, a tákolás és barkácsolás kreativitása ez. Az itt elkészült lakhelyek és tárgyak nem is szeretnének olyanok lenni, mint a fogyasztói társadalom termékei, hanem éppen a készítés, a bricolage öröme teszi őket azzá, amik.

Ezért is fontos, hogy Mutonia közösségét egy művészcsoport, a Mutoid Waste Company alapította, melynek a gépszobrai, szoborgépei és gépállatai éppen egy olyan művészeti praxist mutatnak fel, melyben az önmaguk és a közösség számára való örömszerzés sokkal fontosabbá válik, mint az alkotások viszonya a művészeti világhoz, annak intézményeihez és elvárásaihoz. Az alkotók még mindig ott élnek és barkácsolnak a környéken talált tárgyakból, magunknak és az egész közösségnek. A roncsművészet és a roncsélet egész természetesen folyik össze Mutonia hétköznapjaiban.

Irimiás Balázs

Filmek: A Nakagin kapszulatorony: japán metabolista remekmű a pusztulás szélén (Yamazaki Rima, 2010, 58’), Beillesztett terek (Damien Faure, 2012, 50’)
Március 8., szombat – 21:00

A Nakagin kapszula olyan építészeti ikon, hogy még az is ismeri, akinek a metabolizmusról csak a saját gyomorműködése jut az eszébe. Ha a nevét nem is, de az autópálya íve mellett megbúvó 3 dimenziós dominókat minden tokiói fel tudja idézni. A japán építészetet a világ térképére felhelyező és azóta is ott tartó mozgalom – a metabolizmus – erőssége épp az a fajta közösen gondolkodás, közös jövőkép és közös álmodozás az épített környezetről, amit a világháború utáni újjáépítési lázban – talán épp a kapkodó tömeges szociális építkezések építészeti igénytelenségére reagálva – kelt életre néhány jövőbe látó építész. Az ilyen jellegű vizionáriusi teljesítmény a legtöbbször papíron marad, hacsak nem olyan időszakban születik épp, amikor a gőzerővel zakatoló gazdasági növekedés nagyobb teret enged a nyújtózkodásnak. Nem véletlen, hogy a metabolista vízióra a japánok után az olajállamok haraptak rá leginkább, de a legtöbb gyakorlati megvalósulása a Japán szigetekre korlátozódik.

Ezt a 60-as években induló korszakot a mai napig világszerte hivatkozzák a legjobb építész-teoretikusok, ritka ugyanis, hogy merész és tapasztalt építészek egymást megtermékenyítve, közösen adják ki megalomán álmaikat. A metabolizmus filozófiáját legjobban tükröző megépült objektum, a mozgalom legfiatalabb tagjának, Kurokawa Kishonak az agyszüleménye, aki annyira hitt az épület működésében, hogy a gazdasági ésszerűséget és a karbantartás nehézségeit figyelmen kívül hagyva követett el mindent azért (pl. 8 kapszulát megvásárolt), hogy a lakóközösség ne szavazza meg a ház lerombolását. Most, hogy az épület lebontása reális veszély, a film több emberi nézőpontból tárja elénk a történetet, aminek a végére a legkevesebb amit ígérhetünk az az, hogy a megrögzött műemlék-pártiak is el fognak játszadozni a lebontás gondolatával.

Határmezsgyék

Az élettér kiterjesztése a közterekre, a köztér használatbavétele, itthon is aktuális témává vált az elmúlt években, de Japán az az ország, ahol a népsűrűségből, kulturális gyökerekből, világszemléletből fakadóan már régóta megkerülhetetlen jelenség. Felfutását azonban nem a tomboló buborék-korszakok, hanem épp az erőforrások hatékony felhasználására késztető takarékos korszakok szokták generálni – mint a jelenlegi.

A francia dokumentumfilm az elméletileg nem is létező, a gyakorlatban azonban mindig is funkcionáló köztes terek, zugok és foghíjak szakértő japán építészei mellé olyan területekről is felsorakoztatnak hitelességet alátámasztó figurákat – mint az önképzőkörös inszektológus, az ornitológus, vagy a tesitanár – akik mind ugyanazt mondják, a határmezsgye izgalmas és akkor is számolunk velük, ha éppen nem is tudunk róluk. A kerékpárparkolónak már alkalmatlan, lehetetlen méretű helyekre többszintes lakásokat tervező kortárs japán építészek garmadája nyilatkozik a filmben, mint a Bow Wow műhely vagy a Life&Shelter alapítója, akiktől senki nem vár kevesebbet, minthogy átélten tudjanak saját megszállottságukról nyilatkozni, hiszen nagyágyúnak számítanak a témában. Az elhanyagolt terek fontosak, a hiányzó kamránk darabjai, tessék megnézni, aktuálisan szép alkotás.

Ivanics Zsófia

Film: Bata-ville: nem félünk a jövőtől (Karen Guthrie, Nina Pope, 2005, 93’)
Március 8., szombat – 18:30

Az angliai East Tilbury és Maryport egykori cipőgyárainak dolgozói, a dokumentumfilm rendezőinek vezetésével egy klasszikusnak távolról sem nevezhető társasutazás keretében nekivágnak Európának, hogy hajdani foglalkoztatójuk és gondviselőjük, a Baťa cipőgyár történetének nyomába eredjenek. A kirándulás időutazás is egyben, melynek során a résztvevők homályos nosztalgiával idézik fel az idilli múltat, miközben a gyárbezárások utáni bizonytalan jövőt elsősorban az alapító, Tomáš Baťa anyagi és szellemi örökségének fényénél keresgélik. A cipőbirodalom egykori központja, egyben a brit cipőgyári dolgozók utazásának célállomása a csehországi Zlín városa, melynek fejlődése elválaszthatatlanul összefonódott a Baťa cipőgyár létrejöttével és formálódásával. Zlín a két világháború közti időszakban a modernizáció kísérleti terepévé vált, ahol az iparfejlesztés és a társadalmi viszonyokba való beavatkozás szoros egységet alkotott. A város a ’30-as évekre néhány ezer lakost számláló településből fontos ipari központtá, egyben a modern funkcionalista tervezés és építészet egyik mintavárosává vált. A funkciók meghatározásának abszolút viszonyítási pontja az ipari termelés volt, az iparosítás és városfejlődés szimbiózisának zavartalan működését pedig maga a Baťa birodalom garantálta.

Attól a taylor-i alapelvtől vezérelve, miszerint a munkáltató jólétének alapvető feltétele a munkavállaló jólétének biztosítása, Tomáš Baťa a lehető legtöbb eszközzel igyekezett megteremteni a termelő és szociális viszonyok harmonikus egységét. Míg a funkcionalitás tekintetében központi szerepet betöltő gyárépületek a város központjában kaptak helyet, addig a rekreáció szempontjából elengedhetetlen, a modernista építészet klasszikus vonásait a kertváros-építési mozgalom elemeivel ötvöző, szerkezet és anyaghasználat tekintetében az ipari létesítmények konstrukcióiból eredeztetett munkáslakások a város külső részein épültek fel. Zlínben ekkoriban a közfunkciókat betöltő intézmények, illetve a kereskedelmi egységek többsége is mind a vállalat tulajdonában voltak. Habár Baťa víziójában és tevékenységében egyszerre látszik tükröződni a filantróp kapitalista társadalomjobbító szándéka, illetve a munkásai felett totális kontrollra törekvő despota városépítő akarata, a film elsősorban az előbbi olvasatot hangsúlyozza. Az érme másik oldaláról árulkodnak többek között azok a szabályozások, amelyek a vidékről érkezett munkástömegek civilizálását voltak hivatottak elérni (kertszépségversenyek, a lakókörnyezet rendben tartásának rendszeres ellenőrzése), vagy éppen a munkások önszerveződésére vonatkozó korlátozások (szakszervezetek tilalma).

A ’30-as évek túltermelési válsága közepette elsősorban az épített környezet és az urbanizáció szívta fel azokat az anyagi erőforrásokat, amelyek a termelésben nem tudtak megtérülni. A Bata vállalat a lakóövezetek mellett vásárcsarnokot, filmstúdiót, irodaházat építtetett ekkortájt Zlínben, továbbá invesztált még autópálya építésbe és infrastruktúra-fejlesztésbe is. Szinten ekkorra tehető a Zlínhez hasonló gyárvárosok („Baťa falvak”) alapítása a világ számos pontján, többek között Hollandiában, Svájcban, Kanadában, Pakisztánba vagy éppen Indiában, de a Bata-féle munkásfalvak közé tartozik az angliai East Tilbury és így kapott lendületet az urbanizáció a magyarországi Martfűn is.

Kovács Dániel

Film: Precíz költészet: Lina Bo Bardi építészete (Belinda Rukschcio, 2013, 55’)
Március 8., szombat – 17:00

Az építészet az emberiség minden problémájára megoldást jelent. Lina Bo Bardi életműve erre a tézisre épül. Ő maga egyidős a modernitással: 1914-ben, a kölni Werkbund-kiállítás évében látta meg a napvilágot, és szülőhazájában, Olaszországban kezdte meg építészi karrierjét. A Bardi munkásságával foglalkozó Precíz költészet, egy jó hatvan évvel fiatalabb német kolléga, Belinda Rukschcio filmje azonban teljes egészében brazíliai alkotásaira fókuszál. Lina és férje 1946-ban érkeztek az országba, ahol előbbi építészként, utóbbi muzeológusként és műtörténészként futott be nagyívű pályát. Lina legkorábbi, a filmben is feltűnő megépült munkája kettejük közös lakóháza, a Casa de Vidro, egy lábakra emelt üvegfalú villa São Paulo akkor külvárosi telkén 1951-ből, mindössze két esztendővel Philip Johnson elhíresült hasonló háza után. Az egykor messzire látszó villát ma szinte lehetetlen megtalálni: Bardi visszaerdősítette a teaültetvényként használt telket, így az üvegfalak mögött ma a fák lombjai közt érezhetjük magunkat.

Bár a film Bardi legismertebb munkájával, a férje irányította São Pauló-i művészeti múzeum új épületével indít, ez a kisméretű villa első pillantásra többet árul el az építész személyiségéről: a modern eszmékbe vetett hitéről és jellegzetes temperamentumáról. Az 1950-es évek elejétől a ház fontos pozíciót töltött be São Paulo szellemi életében: a vasárnapi ebédekre hivatalos volt mindenki, aki számít. Ahogyan São Paulóban ezekben az években, úgy a filmben ezeken a percekben válik Bardiból Lina. A megszólaló egykori munkatársak és megbízók – szinte mind férfi – elmondásából egy meglehetősen autoriter, egyszerre absztrakt módon gondolkodó és a legpraktikusabb ügyekre is  figyelmet fordító asszony képe rajzolódik ki, egy minden ízében 20. századi figuráé.

Ez a személyesség a film legjelentősebb erénye. Az épületek többségét ugyanis nem próbálja megértetni, még az olyan szélsőséges esetekben sem, mint a Lina kult-státuszához nagyban hozzájáruló SESC Pompeia szabálytalan, lyuggatott betonsilói. Közben azonban hosszas monológok során mégiscsak fontos dolgok mondatnak ki, többek közt Lina művészetének alapvetően ideologikus mivoltáról. Melyik az az építész, aki ma fel merné vállalni ezt a jelzőt? Az építészet az emberiség minden problémájára megoldást jelent. Lina Bo Bardi életműve erre az állításra épül, és értékéből semmit nem von le, hogy tudjuk: ez az állítás hamis.

Kovács Réka

Film: Űrmetropoliz (Fabrizio Boni, Giorgio de Finis, 2013, 100’)
Március 7., péntek – 21:00

Soknak tűnik a beszéd ebben a filmben! A pergő ritmusú olasz megszólalások a szédületes számú közreműködőtől eléggé próbára teszik a felirat-olvasási képességünket, és ahogy kerekedik a sztori, egyre jobban izgulhatunk, hogy le ne maradjunk valamiről. Mert nemcsak a szó, de a jobbnál jobban megfogalmazott gondolatok is dőlnek ezekből az emberekből. Rizsa helyett mindig egy újabb csavar, nézőpont, igazság lendít a megfelelő következtetések felé. Így épül fel bennünk lépésről lépésre ez a film nyelvén is remek arányérzékkel tolmácsolt történet.

Ezeknek a rómaiaknak a tetteik is beszédesek. Űrprogramot hirdetnek egy társadalomszéli közösségnek, és a szaxofonostól kezdve a filozófuson, radikális ufóhívőn, akrobatán, építészen, street artiston, csillagászon, festőn, performeren át az arcfestő lányig (és így tovább) mindenki napi rutinja a cél szolgálatába áll. Ami nem más, mint biztonságos landolás és boldogabb élet a Holdon. A lelkesedés, ami a projektet kíséri nemcsak a szervezők, de a tor sapienza-i Metropoliz lakói részéről is, teljességgel kizárja, hogy csak fake holdraszállásról lenne szó. Marco rakétamodelleket tökéletesít, Andrea kilövőtornyot tervez, Daniel simán bepattan asztronautába és holdsétára indul, Giuliano a Jádenyúllal nyomul, Cobol intelligens robotokat programoz, illetve intelligens programokat robotol, miközben a konyhában idegen civilizációk csapnak össze és készül az isteni kuszkusz. „Egy kis lépés az emberiségnek, egy nagy lépés azoknak, akik a város túlsó felén laknak” – mondja találóan a narrátor, amikor a társaság buszra száll, hogy eljusson a planetáriumba. „Pénz nélkül nem jutsz el a Holdra” – mondja valaki szkeptikus még a film elején, és a mondata a híres idézethez hasonlóan időről időre a fülünkbe cseng.

Csakhogy az elhagyatott húsüzem területén berendezkedő színes kolónia már jóval ezelőtt is szembesült a pénztelenséggel és cifrább nehézségekkel, így egy holdmisszió nem fog ki rajtuk. A széles perspektíva pedig, amit a projekt előttük nyit, láthatóan mindenki számára kellő motiváció a kivitelezéshez. Fáradozásaik (és a mi fáradozásainké, akik kitartóan olvastunk) jutalma pedig annak felismerése, hogy a teljesen új társadalmi szerveződés, melyben a közjó alap, a bevándorlók vagy leszakadó csoportok elutasítása pedig teljesen abszurd probléma – igenis létrejöhet. A Hold felszínére diadalmasan kitűzött nemzeti zászlók ideje lejárt.

Pósfai Zsuzsi

Film: Lucien Hervé: kényszer szülte fotográfus (Gerrit Messiaen, 2013, 55’)
Március 7., péntek – 19:00

A Lucien Hervé-ről készült dokumentumfilm egymásba szövődő szálakon ismerteti a magyar származású francia fotós élettörténetét, politikai állásfoglalását, művészeti alkotásait. Az interjúrészletekből a végén kerek történet áll össze a századelő budapesti zsidó nagypolgári miliőjétől a rendszerváltás utáni Budapest lázadó ellenkultúrájáig. Az 1920-as évek Budapestjén nevelkedő Elkán Lászlót özvegy, nagypolgári származású édesanyja egyedül neveli, aki megtiltja fiának a szegényebb szomszédokkal való érintkezést. A fiatal Elkánt felháborítják a szélsőséges osztálykülönbségek, és saját társadalmi osztálya normái ellen ott lázad, ahol tud. Tizenévesen kapcsolatba kerül Kassák Munka-körével, és mindennapos résztvevője a munkások birkózó-mérkőzéseinek. Az első numerus clausus törvény idején Bécsbe emigrál, ahonnan 1929-ben továbbutazik Párizsba. Párizsban a Francia Kommunista Párt és a hozzá kapcsolódó szakszervezet tagjaként sztrájkokat, tüntetéseket szervez. A második világháború alatt fogságba esik, majd menekülése után a francia Ellenállás grenoble-i csoportjához csatlakozik.  A háború után válik hivatásos fotóssá. 1949-ben Marseille-be megy, ahol egy nap alatt több száz képet készít Le Corbusier híres lakóépületéről. A sorozat után Le Corbusier felkéri, hogy hivatalos fotósa legyen, mert, mint írja, Hervé „látja az építészetet”.

Lucien Hervé építészeti fotográfiájának célja, hogy megértse az építészet lényegét. Az önmaga számára megszabott stílussal célja a festői jelleg, az esztétizálás kiiktatása; „kevéssel a lehető legtöbbet kifejezni”, sohasem többet mondani a szükségesnél, levágni a felesleget. Fotóival az építészet forradalmi kora előtt tiszteleg, melynek célja városaink élhetőbbé tétele, meghatározó elemei pedig a nap, a tér és a fák. Képei ennek megfelelően a modernista építészet humanista, letisztult voltát jelenítik meg. A film végén a fotós fiával, Rodolf Hervé-vel visszatérünk Budapestre, a rendszerváltás körüli underground művészeti szcénába. Rodolf is lázad, bár lázadása merőben más, mint apjáé volt – munkái radikálisan elvetik az apja által elsőként képviselt elvet, a fegyelmet.

A film az építészeti fotográfia által felvetett technikai és elvi kérdéseket a fotós élettörténetével ötvözi. Ezt annak ellenére mondhatjuk, hogy a modernista építészet fényképészete és a társadalmi egyenlőség melletti politikai elköteleződés közötti kapcsolat egy-két utaláson kívül nincs explicitté téve a filmben. Illetve annak ellenére is, hogy Hervé szerint csupán a véletlen és a szükség tette azzá, ami lett; az élet helyette hozta meg a döntéseket. Innen a film címe is: Lucien Hervé – Photographe, malgré lui – Úgy alakult, hogy fotós lett.