Nem ez az első, és nem is az utolsó alkotás, ami Charles Jencks híres kijelentésre épül, miszerint a St. Louis-i Pruitt Igoe lakótelep felrobbantásával a ?modernista építészet 1972. július 15-én 15.32-kor meghalt?. Az építészeti modernizmus bukását egyetlen képbe sűríteni bátor és provokatív fogás, de éppen ezért mindenképp leegyszerűsítő és félrevezető. Erről szól Chad Friedrich nagyszerű, The Pruitt-Igoe Myth: An Urban History című dokumentumfilmje. A forgatást több éves kutatómunka előzte meg, korabeli újságcikkek, filmfelvételek, tervrajzok, továbbá az akkori lakókkal illetve társadalomtudósokkal készített interjúk során elevenedik meg a modernista lakótelep története.
Bár az első ház 1954-ben készült el, a történet korábban kezdődik, és elválaszthatatlan a második világháború utáni amerikai társadalom és gazdaság történetétől. Az 1949-es Lakhatási Törvény biztosította a nagyszabású ?városmegújítási? projektek anyagi forrásait, melyek tulajdonképpen a belvárosi slumok ledózerolását és külvárosi szociális bérlakások építését jelentette. Bár kezdetben az ambiciózus programok sikeresnek tűntek, ahogy arról a filmbeli interjúalanyok nosztalgikus beszámolói is tanúskodnak, néhány éven belül a ?szegény emberek luxuslakásai? félelemmel és erőszakkal teli, bűnbandák uralta helyekké változtak. A szociális problémák mellett az épületek fizikailag is leromlottak, miközben a lakbérek folyamatosan emelkedtek. Az 1969-ben kitört lakbér-sztrájk már a hattyúdal utolsó felvonása volt: bár a házakat fenntartó hatóság beadta a derekát és csökkentette a lakbéreket, a következő télen az elképesztő fizikai leromlás miatt a házak nagy része lakhatatlanná vált, megkezdődtek a kiürítések, majd az épületek egymás utáni felrobbantása. Bár ma már erdő növi be a valaha volt Pruitt Igoe helyét, többek között Jencksnek köszönhetően a lakótelep sorsa mára az építészeti modernizmus kapitális hibáinak a szimbólumává vált.
A film szerint azonban jogtalanul. Pruitt Igoe bukásának története ugyanis nem csak egy modernista építészeti terv megvalósulásáról szól, hanem az amerikai lakhatási politikáról, a szociális bérlakások finanszírozása körüli politikai csatározásokról, és még tágabban a globális kapitalista gazdaságban 1970 után lejátszódó szerkezeti átalakulásokról. A 11 emeletes házak nem szükségszerűen ? nem pusztán a lakók, vagy az épületek fizikai jellemzői miatt ? váltak lakhatatlanná kevesebb mint két évtized alatt. Az építkezés után nem szántak elég szövetségi pénzt a házak fenntartására, az ipari termelés volumenének csökkenése miatt tömegével szűntek meg a munkahelyek, St. Louis városának lakossága radikálisan lecsökkent, miközben a jelzálogkölcsönök felvételének megváltozott szabályozása miatt a középosztály a belvárost a szegényekre hagyva az újonnan épült szuburbiákba költözött, hogy megvalósítsa a kor amerikai középosztályának az álmát.
Így Pruitt Igoe leromlását nem szabad pusztán a modernista építészet hibáival, vagy a lakók nemtörődömségével magyarázni. Friedrich filmje élesen rávilágít arra a gyakran elfelejtett alapvetésre, hogy a (város)építészet nem értékelhető pusztán önmagában: a tágabb politikai, gazdasági és társadalmi folyamatok is befolyásolják, hogy mennyire válnak élhetővé vagy élhetetlenné a megvalósított tervek. Pruitt Igoe történetét elemezve tehát legalább annyira? ha nem még jobban ? szükséges a politikusok és az üzemeltető hatóság hibáiból tanulni, mint amennyire át kell értékelni az építészeti modernizmus alapelveit.
Jelinek Csaba