Meg a New York-mentő nő és más csudás filmek az Építészeti Filmnapokon
Lehet, hogy csak rossz kedvem van, de az az érzésem, hogy minden korábbinál borúsabb és nyomasztóbb lesz a Budapesti Építészeti Filmnapok, amit idén már tizedik alkalommal rendez meg a Kortárs Építészeti Központ. Persze ez nem jelenti azt, hogy ne nézzük meg ezeket a filmeket, épp ellenkezőleg! Nem csak azért, hogy a „világon mindenhol elég rossz, akkor meg mit nyavalygunk itt” gondolat mentén erőt meríthessünk belőlük. Hanem azért is, mert a 33 film között, amit március 8. és 11. között mutatnak be, van jó pár nagyon jó és nagyon izgalmas, sőt néhány kifejezetten életigenlő, pozitív kicsengésű is. Egy adagot idén is sikerült megnéznem vetítés előtt, részint ezekből válogattam, részint azokból, amelyekre alighanem szívesen beülök majd én is a Toldiban.
Jane polgár – Csata a városért
Jane Jacobs neve nem cseng túl ismerősen idehaza, pedig az életéről simán lehetne Oscar-mágnes, egész estés mozit is forgatni, nem csak szakfilmfesztiválokon vetített dokukat. Ő volt az, aki a hatvanas években kiállt a régi New York védelmében, hogy megmentse a várost az autópálya–irodaház–lakótelep elemekből építkező lobbi ellen. Harcának közvetlen gyümölcse is lett, egy szimbolikus jelentőségű parkot valóban megóvott a pusztulástól, de sokkal fontosabb a közvetett hatása. Az amerikai nagyvárosok élete és halála című könyvével fenekestül felforgatta a várostervezést, szembe szállt azzal a Szovjetuniótól az USA-ig általánosan bevett dogmával, hogy a nagyvárosokat központilag ki kell találni. Ja igen, és mindezt a harcot ugye nőként vívta végig, hatvan évvel ezelőtt.
A novgorodi űrhajó
Mifelénk a modern építészetet szocialistának hívják sokan, ami azért is vicces, mert Szovjetunióban csak egészen rövidke időszakokban tudod igazán virágozni ez a stílus. Nem a sorozatban gyártott, gigantikus barakkokra gondolok, hanem a valódi építőművészetre. Ilyen épület a novgorodi színház is, amit Andrej Rozen alkotása mutat be. Olyan kép rajzolódik ki a filmből, mintha egy ősi, magasabb rendű civilizáció ottfelejtett épülete (vagy űrhajója?) lenne ez a színház, amivel a mai kor embere egyszerűen nem tud mit kezdeni. Az öregeket bosszantja, a fiatalok kiröhögik. Pedig nem is régi, és valószínűleg építésekor sem tudtak vele mit kezdeni a helyiek. Talán nem is ide való? Ennek eldöntését a nézőre bízzák az alkotók.
Megastruktúrák
Szellemhotelek ugyan nálunk is vannak (csak az elmúlt hetekben kettő bontása is állandó téma volt), ám azok sehol sincsenek az Adriai-tenger partján maradt gigantikus betoncsontvázakhoz képest. A negyven-ötven éve beindult turisztikai boomra szépen rámozdult Jugoszlávia is, de persze nem piaci alapon, hanem központosítva, iparosítva, ahogy az a keleti blokkban szokás volt. Akkora épületszörnyek születtek, hogy gyakran nagyobbak voltak, mint a települések, amelyekhez elvileg tartoztak. Aztán vége lett az aranykornak, vége lett Jugoszláviának, és a horvát tengerparton most ott meredeznek ezek a megastruktúrák vagy mik. Vajon, hogyan működtek, mi maradt mára belőlük és mit lehet velük kezdeni egyszer, azon kívül, hogy az urbexesek paradicsomai?
Megfosztás – svindli a szociális bérlakások körül
A messziről nézve irígylésre méltó nagyvárosok súlyos problémáit bemutató filmeknek elég széles kínálata lesz a fesztiválon. Az egyik legérdekesebb Nagy-Britannia lakótelepeire visz, és kicsit megpiszkálja a szociális bérlakásépítés és -üzemeltetés sötét világát. Sehol nem engedheti meg a többség önerőből, hogy saját lakást vegyen – hangzik el a filmben az egyik kulcsmondat. Ha végiggondoljuk, nálunk sincs ez másként, legfeljebb máshogy támogatják közpénzből a lakhatást, mint az Egyesült Királyságban. Persze az ingatlanfejlesztés ott is nagy üzlet, és az önkormányzati döntéshozók arrafelé is meggyőzhetők, hogy a beruházók érdekei előrébb valók a településen élőkéinél. Nem fogsz boldogan kijönni a moziból, de megnyugodhatsz, hogy nem csak nálunk kemény a helyzet. Ja és rácsodálkozhatsz, mennyire szép és színes nyelv a brit angol – nem állítom, hogy minden megszólaló, minden egyes szavát kristálytisztán értettem.
Rem
Na és akkor a végére hagytam valami pozitívat is – legalábbis remélem, hogy az, mert ezt sajnos még nem láttam. Viszont az építészportrékat mindig is szeretem, tavaly is örömmel ajánlottam nektek a Hadid-filmet. Ez ráadásul azért is különösen izgalmas, mert a Rem Koolhaast a fia, Thomas mutatja be. Csak nem úgy, ahogy mondjuk nem is olyan rég Makovecz Pál mesélt nekünk az apja életéről. Hiszen egyrészt Koolhaast még él, másrészt a fiú rendező, így a portréfilmben maga az apa is szerepelhet. Hogy az ennyire szoros kapcsolat a filmes és a bemutatott személy között jót tesz-e a filmnek vagy árt neki, azt nem tudom. Mindenesetre nagyon kíváncsi vagyok rá – március 10-én vagy 11-én este megtudom.
A cikk az Indexen jelent meg.
