Beszélgetés Kaspar Astrup Schröderrel, Az én játszóterem c. film rendezőjével és Bjarke Ingels-szel, a koppenhágai Bjarke Ingels Group (BIG) alapítójával
Az én játszóterem valójában két film, nem pusztán egy film a Parkourról, hanem egyszersmind egy film az építészetről és a városi térről, valamint az emberek és az életterük közti kapcsolatról. Az építészetet hagyományosan nem szoktuk ebből a perspektívából vizsgálni.
Kaspar: Amikor elkezdtem próbafelvételeket készíteni a Parkour-csapatokkal, a képeimet az épületel és a térhez igazítottam, de együtt mozogva a srácokkal a térben, mindez valami egészen újszerű tapasztalat volt. Felnyitotta a szememet, sokkal élőbbé és dinamikusabbá tette a teret számomra. Van egy külvárosi rész Koppenhága peremén, ahol a kertesházak között ott áll egy 10 emeletes épület, a HEGY, amit a BIG tervezett. Dánia legjobb Parkour-csapatát filmeztem itt, a Jiyo Teamet, ahogy tetőről tetőre ugráltak. Ebből készítettem egy kisfilmet. Így került Bjarke a képbe, odaadtam neki a filmet, mire azt mondta, hogy ?Ez fantasztikus, soha nem láttuk még az épületeinket ebből a perspektívából, szeretnék jobban a része lenni annak, amit csináltok?. És itt megkezdődött egy párbeszéd köztünk a tér megörökítésének és kihasználásának lehetőségéről, illetve arról, hogy hogyan tud megjelenni az építészet a filmben. Mindenki számára kihívás volt filmet készíteni a Parkourról és egyben az építészetről is.
Bjarke: Amellett, hogy egy nagyon jó eszköze az épület birtokbavételének és rejtett életének bemutatására, lenyűgözően magyarázza a teret is, olyan módon, hogy közvetíti a HEGY körül való mozgás tapasztalatának élményét ? sokkal hatékonyabban, mint bármiféle építészeti fotográfia. Bizonyos szempontból a Parkour-srácok rohangálása a térnek valamifajta kutatásává válik, ahol ők vannak az előtérben az épületek pedig a háttérben. Az épületben zajló életre koncentrálsz, de a teret éled át, ami körülöleli azt. Volt egy olyan érzésem, hogy ez egy fantasztikus módja lehetne az építészeti tapasztalat közvetítésének ? talán jobb, mint bármely más médium, amivel addig találkoztunk ? és elkezdtünk Kasparral arról beszélni, hogy megpróbálunk az építészettel a megvalósítás minden szintjén összefonódni. Az irodában az építészeti maketteket vizsgálva, az építési területen, a félkész épület körül mozogva, később pedig a már kész épületeket belakva.
Mennyire fontos nektek ? rendezőként és építészként ? az a kérdés, hogy hogyan éli meg a közönség a városi teret, amit filmre vesztek, vagy megalkottok, illetve beszéltetek-e erről egymással?
Bjarke: Bármikor, amikor létrehozol egy épületet vagy egy városi teret, részt veszel a város jövőjének alakításában, és ezáltal hozzájárulsz az ottélők kultúrájának és életmódjának alakulásához is, és fontos, hogy az épületet ne statikus művészetként mutatasd be ? az építészeti fotó szokásos eszközével, ami csak arra koncentrál, hogy hogyan esik a fény egy falra. Az én játszóterem persze egy film a Parkourról, de nagyon sokat mond arról is, hogy a közösségi élet és az építészet milyen összetett kapcsolatban van egymással. Az építészet megfigyeli az emberi életet és kísérletet tesz arra, hogy befogadja, aztán az emberi élet továbbfejleszti és félreértelmezi az építészetet, annak érdekében, hogy a lehetőségek birodalmát kitágítsa, és aztán az építészet megint megfigyeli az emberi életet és ez egy folyamatos ismétlődése építésnek és életnek, építésnek és életnek.
Tara Farrel, 2010. november 10.
forrás: objectivecinema.net, fordítás: Buzogány Anna