Ivanics Zsófia

Film: Bata-ville: nem félünk a jövőtől (Karen Guthrie, Nina Pope, 2005, 93’)
Március 8., szombat – 18:30

Az angliai East Tilbury és Maryport egykori cipőgyárainak dolgozói, a dokumentumfilm rendezőinek vezetésével egy klasszikusnak távolról sem nevezhető társasutazás keretében nekivágnak Európának, hogy hajdani foglalkoztatójuk és gondviselőjük, a Baťa cipőgyár történetének nyomába eredjenek. A kirándulás időutazás is egyben, melynek során a résztvevők homályos nosztalgiával idézik fel az idilli múltat, miközben a gyárbezárások utáni bizonytalan jövőt elsősorban az alapító, Tomáš Baťa anyagi és szellemi örökségének fényénél keresgélik. A cipőbirodalom egykori központja, egyben a brit cipőgyári dolgozók utazásának célállomása a csehországi Zlín városa, melynek fejlődése elválaszthatatlanul összefonódott a Baťa cipőgyár létrejöttével és formálódásával. Zlín a két világháború közti időszakban a modernizáció kísérleti terepévé vált, ahol az iparfejlesztés és a társadalmi viszonyokba való beavatkozás szoros egységet alkotott. A város a ’30-as évekre néhány ezer lakost számláló településből fontos ipari központtá, egyben a modern funkcionalista tervezés és építészet egyik mintavárosává vált. A funkciók meghatározásának abszolút viszonyítási pontja az ipari termelés volt, az iparosítás és városfejlődés szimbiózisának zavartalan működését pedig maga a Baťa birodalom garantálta.

Attól a taylor-i alapelvtől vezérelve, miszerint a munkáltató jólétének alapvető feltétele a munkavállaló jólétének biztosítása, Tomáš Baťa a lehető legtöbb eszközzel igyekezett megteremteni a termelő és szociális viszonyok harmonikus egységét. Míg a funkcionalitás tekintetében központi szerepet betöltő gyárépületek a város központjában kaptak helyet, addig a rekreáció szempontjából elengedhetetlen, a modernista építészet klasszikus vonásait a kertváros-építési mozgalom elemeivel ötvöző, szerkezet és anyaghasználat tekintetében az ipari létesítmények konstrukcióiból eredeztetett munkáslakások a város külső részein épültek fel. Zlínben ekkoriban a közfunkciókat betöltő intézmények, illetve a kereskedelmi egységek többsége is mind a vállalat tulajdonában voltak. Habár Baťa víziójában és tevékenységében egyszerre látszik tükröződni a filantróp kapitalista társadalomjobbító szándéka, illetve a munkásai felett totális kontrollra törekvő despota városépítő akarata, a film elsősorban az előbbi olvasatot hangsúlyozza. Az érme másik oldaláról árulkodnak többek között azok a szabályozások, amelyek a vidékről érkezett munkástömegek civilizálását voltak hivatottak elérni (kertszépségversenyek, a lakókörnyezet rendben tartásának rendszeres ellenőrzése), vagy éppen a munkások önszerveződésére vonatkozó korlátozások (szakszervezetek tilalma).

A ’30-as évek túltermelési válsága közepette elsősorban az épített környezet és az urbanizáció szívta fel azokat az anyagi erőforrásokat, amelyek a termelésben nem tudtak megtérülni. A Bata vállalat a lakóövezetek mellett vásárcsarnokot, filmstúdiót, irodaházat építtetett ekkortájt Zlínben, továbbá invesztált még autópálya építésbe és infrastruktúra-fejlesztésbe is. Szinten ekkorra tehető a Zlínhez hasonló gyárvárosok („Baťa falvak”) alapítása a világ számos pontján, többek között Hollandiában, Svájcban, Kanadában, Pakisztánba vagy éppen Indiában, de a Bata-féle munkásfalvak közé tartozik az angliai East Tilbury és így kapott lendületet az urbanizáció a magyarországi Martfűn is.

Kovács Dániel

Film: Precíz költészet: Lina Bo Bardi építészete (Belinda Rukschcio, 2013, 55’)
Március 8., szombat – 17:00

Az építészet az emberiség minden problémájára megoldást jelent. Lina Bo Bardi életműve erre a tézisre épül. Ő maga egyidős a modernitással: 1914-ben, a kölni Werkbund-kiállítás évében látta meg a napvilágot, és szülőhazájában, Olaszországban kezdte meg építészi karrierjét. A Bardi munkásságával foglalkozó Precíz költészet, egy jó hatvan évvel fiatalabb német kolléga, Belinda Rukschcio filmje azonban teljes egészében brazíliai alkotásaira fókuszál. Lina és férje 1946-ban érkeztek az országba, ahol előbbi építészként, utóbbi muzeológusként és műtörténészként futott be nagyívű pályát. Lina legkorábbi, a filmben is feltűnő megépült munkája kettejük közös lakóháza, a Casa de Vidro, egy lábakra emelt üvegfalú villa São Paulo akkor külvárosi telkén 1951-ből, mindössze két esztendővel Philip Johnson elhíresült hasonló háza után. Az egykor messzire látszó villát ma szinte lehetetlen megtalálni: Bardi visszaerdősítette a teaültetvényként használt telket, így az üvegfalak mögött ma a fák lombjai közt érezhetjük magunkat.

Bár a film Bardi legismertebb munkájával, a férje irányította São Pauló-i művészeti múzeum új épületével indít, ez a kisméretű villa első pillantásra többet árul el az építész személyiségéről: a modern eszmékbe vetett hitéről és jellegzetes temperamentumáról. Az 1950-es évek elejétől a ház fontos pozíciót töltött be São Paulo szellemi életében: a vasárnapi ebédekre hivatalos volt mindenki, aki számít. Ahogyan São Paulóban ezekben az években, úgy a filmben ezeken a percekben válik Bardiból Lina. A megszólaló egykori munkatársak és megbízók – szinte mind férfi – elmondásából egy meglehetősen autoriter, egyszerre absztrakt módon gondolkodó és a legpraktikusabb ügyekre is  figyelmet fordító asszony képe rajzolódik ki, egy minden ízében 20. századi figuráé.

Ez a személyesség a film legjelentősebb erénye. Az épületek többségét ugyanis nem próbálja megértetni, még az olyan szélsőséges esetekben sem, mint a Lina kult-státuszához nagyban hozzájáruló SESC Pompeia szabálytalan, lyuggatott betonsilói. Közben azonban hosszas monológok során mégiscsak fontos dolgok mondatnak ki, többek közt Lina művészetének alapvetően ideologikus mivoltáról. Melyik az az építész, aki ma fel merné vállalni ezt a jelzőt? Az építészet az emberiség minden problémájára megoldást jelent. Lina Bo Bardi életműve erre az állításra épül, és értékéből semmit nem von le, hogy tudjuk: ez az állítás hamis.

Kovács Réka

Film: Űrmetropoliz (Fabrizio Boni, Giorgio de Finis, 2013, 100’)
Március 7., péntek – 21:00

Soknak tűnik a beszéd ebben a filmben! A pergő ritmusú olasz megszólalások a szédületes számú közreműködőtől eléggé próbára teszik a felirat-olvasási képességünket, és ahogy kerekedik a sztori, egyre jobban izgulhatunk, hogy le ne maradjunk valamiről. Mert nemcsak a szó, de a jobbnál jobban megfogalmazott gondolatok is dőlnek ezekből az emberekből. Rizsa helyett mindig egy újabb csavar, nézőpont, igazság lendít a megfelelő következtetések felé. Így épül fel bennünk lépésről lépésre ez a film nyelvén is remek arányérzékkel tolmácsolt történet.

Ezeknek a rómaiaknak a tetteik is beszédesek. Űrprogramot hirdetnek egy társadalomszéli közösségnek, és a szaxofonostól kezdve a filozófuson, radikális ufóhívőn, akrobatán, építészen, street artiston, csillagászon, festőn, performeren át az arcfestő lányig (és így tovább) mindenki napi rutinja a cél szolgálatába áll. Ami nem más, mint biztonságos landolás és boldogabb élet a Holdon. A lelkesedés, ami a projektet kíséri nemcsak a szervezők, de a tor sapienza-i Metropoliz lakói részéről is, teljességgel kizárja, hogy csak fake holdraszállásról lenne szó. Marco rakétamodelleket tökéletesít, Andrea kilövőtornyot tervez, Daniel simán bepattan asztronautába és holdsétára indul, Giuliano a Jádenyúllal nyomul, Cobol intelligens robotokat programoz, illetve intelligens programokat robotol, miközben a konyhában idegen civilizációk csapnak össze és készül az isteni kuszkusz. „Egy kis lépés az emberiségnek, egy nagy lépés azoknak, akik a város túlsó felén laknak” – mondja találóan a narrátor, amikor a társaság buszra száll, hogy eljusson a planetáriumba. „Pénz nélkül nem jutsz el a Holdra” – mondja valaki szkeptikus még a film elején, és a mondata a híres idézethez hasonlóan időről időre a fülünkbe cseng.

Csakhogy az elhagyatott húsüzem területén berendezkedő színes kolónia már jóval ezelőtt is szembesült a pénztelenséggel és cifrább nehézségekkel, így egy holdmisszió nem fog ki rajtuk. A széles perspektíva pedig, amit a projekt előttük nyit, láthatóan mindenki számára kellő motiváció a kivitelezéshez. Fáradozásaik (és a mi fáradozásainké, akik kitartóan olvastunk) jutalma pedig annak felismerése, hogy a teljesen új társadalmi szerveződés, melyben a közjó alap, a bevándorlók vagy leszakadó csoportok elutasítása pedig teljesen abszurd probléma – igenis létrejöhet. A Hold felszínére diadalmasan kitűzött nemzeti zászlók ideje lejárt.

Pósfai Zsuzsi

Film: Lucien Hervé: kényszer szülte fotográfus (Gerrit Messiaen, 2013, 55’)
Március 7., péntek – 19:00

A Lucien Hervé-ről készült dokumentumfilm egymásba szövődő szálakon ismerteti a magyar származású francia fotós élettörténetét, politikai állásfoglalását, művészeti alkotásait. Az interjúrészletekből a végén kerek történet áll össze a századelő budapesti zsidó nagypolgári miliőjétől a rendszerváltás utáni Budapest lázadó ellenkultúrájáig. Az 1920-as évek Budapestjén nevelkedő Elkán Lászlót özvegy, nagypolgári származású édesanyja egyedül neveli, aki megtiltja fiának a szegényebb szomszédokkal való érintkezést. A fiatal Elkánt felháborítják a szélsőséges osztálykülönbségek, és saját társadalmi osztálya normái ellen ott lázad, ahol tud. Tizenévesen kapcsolatba kerül Kassák Munka-körével, és mindennapos résztvevője a munkások birkózó-mérkőzéseinek. Az első numerus clausus törvény idején Bécsbe emigrál, ahonnan 1929-ben továbbutazik Párizsba. Párizsban a Francia Kommunista Párt és a hozzá kapcsolódó szakszervezet tagjaként sztrájkokat, tüntetéseket szervez. A második világháború alatt fogságba esik, majd menekülése után a francia Ellenállás grenoble-i csoportjához csatlakozik.  A háború után válik hivatásos fotóssá. 1949-ben Marseille-be megy, ahol egy nap alatt több száz képet készít Le Corbusier híres lakóépületéről. A sorozat után Le Corbusier felkéri, hogy hivatalos fotósa legyen, mert, mint írja, Hervé „látja az építészetet”.

Lucien Hervé építészeti fotográfiájának célja, hogy megértse az építészet lényegét. Az önmaga számára megszabott stílussal célja a festői jelleg, az esztétizálás kiiktatása; „kevéssel a lehető legtöbbet kifejezni”, sohasem többet mondani a szükségesnél, levágni a felesleget. Fotóival az építészet forradalmi kora előtt tiszteleg, melynek célja városaink élhetőbbé tétele, meghatározó elemei pedig a nap, a tér és a fák. Képei ennek megfelelően a modernista építészet humanista, letisztult voltát jelenítik meg. A film végén a fotós fiával, Rodolf Hervé-vel visszatérünk Budapestre, a rendszerváltás körüli underground művészeti szcénába. Rodolf is lázad, bár lázadása merőben más, mint apjáé volt – munkái radikálisan elvetik az apja által elsőként képviselt elvet, a fegyelmet.

A film az építészeti fotográfia által felvetett technikai és elvi kérdéseket a fotós élettörténetével ötvözi. Ezt annak ellenére mondhatjuk, hogy a modernista építészet fényképészete és a társadalmi egyenlőség melletti politikai elköteleződés közötti kapcsolat egy-két utaláson kívül nincs explicitté téve a filmben. Illetve annak ellenére is, hogy Hervé szerint csupán a véletlen és a szükség tette azzá, ami lett; az élet helyette hozta meg a döntéseket. Innen a film címe is: Lucien Hervé – Photographe, malgré lui – Úgy alakult, hogy fotós lett.