Az idei Budapesti Építészeti Filmnapokon bemutatja a Küldetés. A diplomácia építészete című új filmjét. Mondana róla pár szót?
JdH: Épp befejeztem egy filmet Afrikáról, amikor jött az ötlet, hogy csináljak egy filmet a nemzeti identitásról, mivel mindenki állandóan erről beszélt a bevándorlók miatt. Megbolydult az emberek identitástudata, hogy mind egyformák vagyunk vagy vajon inkább egyéniek-e, és erről eszembe jutott egy történet. A kilencvenes években kormány elindított egy programot, ami a holland kultúrát kívánta közvetíteni az egyik legfontosabb kulturális termékünkön, az építészeten keresztül. Új nagykövetségek építésével bíztak meg számos neves építészt. Meg kellett válaszolni a kérdést: ha az új épületek arra hivatottak, hogy kulturális értékeinket képviseljék, mik ezek és hogyan mutassuk be őket? Kitaláltam, hogy felkeresek néhányat ezek közül a követségek közül, hogy bemutassam ennek a programnak a történetét.
Amellett, hogy az építészek a követségek által képviselt küldetésről beszélnek, a filmben az épületek használóit is megszólaltatja, látható miként torzulnak az épületek által bemutatni hivatott elvek és szimbólumok a mindennapi gyakorlatban.
JdH: Igen, az épületeket nemcsak az építészek szemszögéből, reflektorfényben akartam ábrázolni, hanem smink nélkül is. Ahogyan az átlag holland diplomata használja, akit esetleg nem is érdekel, hogy véletlenül egy ikonikus épületbe jár be dolgozni minden nap. Nem izgatja annyira a kultúra, az épület koncepciója, a terek kapcsolata az adott ország történetével, nem úgy, mint például a naponta odalátogató kíváncsi építészturistákat. A különböző nézőpontok konfrontálódnak és ebből vicces jelenetek adódnak, elindul egyfajta dialógus. Sokat lehet nevetni a filmen, mert látható a konfliktus a megtervezett, elgondolt funkció és a különféle értelmezések és használatmódok között. A végén rájön a néző, hogy milyen jó médium a kultúra a másik megismerésére.
Hasonló párbeszéd folyt a megrendelő, a holland kormány és az építész között is?
JdH: A megrendelő nagyon nyitott volt ebben az esetben és a lehető legjobb építészeket választotta ki. Ha valaki azt kéri tőled, hogy alkosd meg a hazád ikonját, akkor az egyáltalán nem egyszerű. Mindegyik felkért építész az adott országhoz való kapcsolatot kereste, nem önmagát akarta előtérbe tolni. Ha valaki csak magáról tud beszélni, az úgyis unalmas, de ha feltesz egy kérdést, akkor máris elkezdődik a párbeszéd. Minden építész megértette, hogy abból kell merítkeznie, ami az adott ország sajátsága, a történelemből és a helyi építészeti hagyományokból. Az elkészült nagykövetségek mind alkalmazkodtak a fogadó országok kultúrájához, nem úgy, mint például a 19. századi brit követségek, amik viktoriánus kastélyokként sugározták a Birodalom erejét.
Huszár Daniella és Soltész Noémi, 2011. október 8.