All Posts By

filmnapok

Felhívás

By | fesztivál infó

6. Budapesti Építészeti Filmnapok, 2014 március

Beküldési határidő: 2013. október 31.

Van egy építészeti témájú filmed? A Budapesti Építészeti Filmnapok 2014 márciusában tartandó 6. kiadása várja az építészeti, városi és design témájú filmeket, műfaji megkötés nélkül. A nevezés ingyenes.

A Rotterdami Építészeti Filmfesztivál által inspirált és a KÉK által 2007-ben kezdeményezett Építészeti Filmnapok küldetése, hogy párbeszédet teremtsen a filmre inspirációként és eszközként tekintő építészet, valamint az építészethez és a városhoz mint témához forduló film között. További információ: www.kek.org.hu/filmnapok és filmnapok@kek.org.hu.

A filmek leadásának menete:

1 – Töltsd ki a nevezési lapot
2 – Küldd el a filmed linkjét vagy filmet online fájlküldővel (dropbox, wetransfer, stb.) a következő címre: filmnapok@kek.org.hu

Gyakornoki felhívás

By | fesztivál infó

A Kortárs Építészeti Központ gyakornokot keres, heti 1-2 napos rendszeres munkavégzésre a  Budapesti Építészeti Filmnapok 2014-es kiadásának megvalósításához, rugalmas időbeosztásban.

Amit szeretünk:
– nyitottság és rugalmasság
– jó kommunikációs készség
– magabiztos angol nyelvtudás
– érdeklődés az építészet, design iránt

Várható feladatok:
– internetes adatgyűjtés, adatrendszerezés, fordítás
– kommunikáció, kapcsolattartás filmforgalmazókkal
– irodán kívüli feladatok (szórólapozás, plakátelhelyezés)
– részvétel a kommunikációs és közönségkapcsolati feladatokban

Honoráriumot nem tudunk fizetni, de a gyakornoki program során betekintést nyerhetsz a fesztivál működésébe, megismerheted a programszervezés és a kommunikációs munka rejtelmeit, és megnézheted az összes vetített filmet. Az elejétől fogva csapattagnak tekintünk és fontos, érdemi feladatokban vehetsz részt.

Építész, művészettörténész, szociológus, kulturális és design menedzser hallgatók (vagy már végzettek) jelentkezését várjuk, illetve bárkiét, akit érdekel a téma. A jelentkezést a filmnapok@kek.org.hu címre küldd szeptember 15-ig!

Május 27.: Lakatlan filmek: Torre David és Befejezetlen Itália

By | ajánló

A KÉK bemutatja a Tavaszi Építészeti Filmklub következő eseményét:
Lakatlan filmek: Torre David és Befejezetlen Itália
Május 27. 20h, Müszi (1085. Blaha Lujza tér 1.)

Torre David

2013, 22 perc, színes, feliratos, venezuelai film
R: Urban-Think Tank
[nggallery id=21] A kiváló venezuelai építész, Enrique Gómez által tervezett Torre David, a 45 emeletes caracasi irodaház már majdnem kész volt, amikor félbehagyták a fejlesztő, David Brillembourg 1993-as halála és a venezuelai gazdaság 1994-es összeomlása miatt. Mára ez az épület lett rögtönzött otthona egy több, mint 750 családból álló közösségnek, és vált törvényen kívüli, bizonytalan jövőjű foglalt házzá, melyet sokan csak így neveznek: a függőleges nyomornegyed. Az Urban-Think Tank csoport egy évet töltött a rommá vált épület fizikai és társadalmi szerveződésének vizsgálatával. Amiben néhányan csak egy sikertelen projektet látnak, arra az U-TT az informalitás tanulmányozására alkalmas laboratóriumként tekint. Ez a film egy felhívás az építészek és mindenki más számára, hogy a világ spontán települései az innováció és a kísérletezés lehetőségeit rejtik magukban, azzal a céllal, hogy a designt egy egyenlőbb és fenntarthatóbb jövő szolgálatába állíthassuk.

Befejezetlen Itália

2010, 33 perc, színes, feliratos, olasz film
R: Benoit Felici
[nggallery id=20] A fiatal rendező diplomafilmjének témájául azt a több száz befejezetlen középületet választotta, amelyek egy igen sajátos építészeti stílust testesítenek meg Olaszország-szerte. A félbehagyott építmények egy bizonytalan, jövőjét nem ismerő, politikai korrupcióval terhes kor hagyatékai, melyek a saját fizikai határukon túlmutatva az emberi leleményesség színtereivé váltak. A befejezetlenség, mint a kreativitás forrása ennek a jelenségnek egy olyan hozadéka, amely mindenképp érdemes arra, hogy megfilmesítsék, ez esetben egy Itáliát átszelő utazásként. A film több alkalommal nyert hallgatói díjakat, valamint az elmúlt két év számos filmfesztiválján ítélték a legjobbnak rövidfilm, illetve dokumentumfilm kategóriában.

Május 6.: Small and Smart: Szlovén kortárs építészet filmen

By | ajánló

A KÉK bemutatja a Tavaszi Építészeti Filmklub következő eseményét:
Small and Smart: Szlovén kortárs építészet filmen
Május 6. 19h, Kino mozi ((1137 Budapest, Szent István krt 16.)

A szlovén Építészeti és Design Múzeum (MAO) és az Építészeti Kulturális Intézet (ARK) 2011-ben rendezőket kért fel kiemelkedő kortárs épületekről szóló rövidfilmek elkészítésére. A hat filmet Jeff Bickert kurátor (ARK) és Dr. Petra Čeferin (az ARK igazgatója) előadásai vezetik be.

JURKOVA STILL-3

A bemutatott épületek:
Terrace houses on Jurčkova Street, Ljubljana, 2099 – architect: Jože Peterkoč
House D, Ljubljana, 2005–2008 – Bevk Perović Architects
Waste recycling plant, Pivka, 2005–2007 – Dekleva Gregorič Architects
Square and open-air altar, Brezje, 2005–2008 – architects: Maruša Zorec and Martina Tepina
Biotechnology Faculty, Ljubljana, 2006–2010 – architects: A biro
Stožice Sports Park, Ljubljana, 1997–2010 – Sadar + Vuga Architects

Támogatók:

VP_logo

MAO_ENG_logo

Április 29.: Christoph Draeger & Heidrun Holzfeind: Tsunami Architecture

By | ajánló

A KÉK bemutatja a Tavaszi Építészeti Filmklub következő eseményét:
Christoph Draeger & Heidrun Holzfeind: Tsunami Architecture
60 min, 2012, angol felirattal
Április 29., Toldi mozi, 19h – a rendezők jelenlétében

photo3

Az Indiai Óceán partjain 2004-ben pusztító cunami a történelem egyik legsúlyosabb természeti katasztrófája volt. Bár a nemzetközi érdeklődés idővel elhalványult, a rekonstrukció kihívásai továbbra is nehéz feladatokat rónak a partmenti közösségekre. Hat évvel a cunami után (és mindössze pár héttel Fukushima előtt) Christoph Draeger és Heidrun Holzfeind három hónapot töltöttek a leginkább érintett területeken: Thaiföldön, Indonéziában, Sri Lankán, a Maldív-szigeteken és Indiában, ahol a partszakaszok újonnan- és újjáépített környezetét kutatták. A művészek a túlélőkkel, szemtanúkkal és a segélyszervezetek képviselőivel folytatott beszélgetéseken keresztül, a videó és a fotó médiumai segítségével dokumentálták a cunami hosszútávú hatását az épített környezetre és a rekonstrukciós folyamatot.

A filmet az alkotók, Christoph Draeger és Heidrun Holzfeind személyesen vezetik be.
A vetítés előtt részleteket mutatunk Heidrun Holzfeind Colonnade Park és Christoph Draeger The Last News című filmjeiből is.

További információ:
filmnapok@kek.org.hu és https://www.facebook.com/BudapestArchitectureFilmDays

kek_aprilis_29_714_264

Április 15.: Küldetés – A diplomácia építészete

By | ajánló

A KÉK bemutatja a Tavaszi Építészeti Filmklub következő eseményét:
Küldetés: A diplomácia építészete
2011, 60 perc, színes, feliratos holland film
R: Jord den Hollander

1991-ben a holland Nemzetközi Kapcsolatok Minisztériuma úgy döntött, hogy népszerűsíti az ország építészetét külföldön. Világszerte új nagykövetségek épültek, neves holland építészeket dícsérve. Húsz évvel később a jolland kormány leállította a projektet gazdasági és politikai okokra hivatkozva. A Nemzetközi Kapcsolatok Minisztériuma 2011. április 8-án nyilatkozatot tett: ?Elhatárolódunk a nagykövetségek hagyományos képétől, zászlós épülettel és elhivatott személyzettel. A Küldetés a négy legmerészebb új követség történetét meséli el, bemutatva azok hátterét, lenyűgőző színfalak mögötti világot tárva elénk a követségek mindennapi életéről.

Mission Statements – the architecture of Dutch diplomacy from Joep Mol on Vimeo.

Beszélgetés a rendezővel: http://kek.org.hu/filmnapok4/beszelgetes-jord-den-hollanderrel-a-kuldetes-a-diplomacia-epiteszete-c-filmjerol/

Sascha Waltz: két mód, könnyíteni a nehézségen

By | interjú

Interjú Sasha Waltz-al, az idei nyitófilm rendezőjével, Németország egyik legismertebb koreográfusával.

A ?Sasha Waltz & Guests? társulat jelenleg Németország legnagyobb független színházi csoportja. A tizennégy állandó táncosból ? életkoruk húsz és negyvenöt év között ? sokan kezdettől fogva tagjai a koreográfus, Sasha Waltz csapatának.

A koreografikus opera Ön által kidolgozott műfajában különleges egésszé kapcsolódik össze az építészet, a zene és a táncszínház. 2008, a társulat 15 éves fennállásának jubileuma óta a két korai munka, a ?Twenty to Eight? (1993) és az ?Űrhajósok sugárútja? (1996) visszakerült a repertoárra. Ez a két zsírkomikus társadalmi paródia azóta is turnézik szerte a világban. Ez jó oka annak, hogy megkérdezzem: mennyire vannak vagy nincsenek közel egymáshoz a régi és az új produkciók?

Nem hinném, hogy Ön elvesztette a humorát, de korábbi munkáit nézve, például a ?Twenty to Eight? című lakóközösség-darabot, sokkal többet nevettem, mint a mostaniak láttán.

Egy nevelési projekt keretében nemsokára színpadra állítok fiatalokkal egy kortárs koreográfiát Bizet Carmen-jéből. Előre is nagyon örülök neki. Azt hiszem, ebben a munkában ismét több játékos elemet alkalmazhatok, és visszanyúlhatok korábbi munkáimhoz. Ugyanakkor úgy gondolom, csaknem minden darabomban van humor. Hiszen a Continu-ben, egyik legújabb darabomban is van egy csomó nevetnivaló! Igaz ugyan, hogy ez egy konfliktusokkal nagyon telített, fekete humor, de ez tulajdonképpen nagyon tipikus. Engem mindenekelőtt a tragikomikum érdekel, a súlyos és a könnyű keveréke. A humor oldani tudja a fájdalmat, és könnyebbé teheti a terhet.

Az interjú tovább olvasható a Goethe Intézet honlapján, az alábbi linken:
http://www.goethe.de/ins/hu/bud/kue/tanz/tanzchor/hu8181006.htm

 

Üdvözlet Denverből

By | fesztivál infó

A Design Onscreen büszke arra, hogy támogathatja a Budapesti Építészeti Filmnapok 2012. évi eseményét. A Design Onscreen egy denveri alapítású, non-profit alapítvány, melynek célja elsőrendű építészeti és design filmek gyártása, forgalmazása és megőrzése, s melyet 2007-ben a dokumentumfilm-megszállott Kirk Brown és Jill Wiltse hoztak létre.

Ezúton köszönjük a Budapesti Építészeti Filmnapoknak, hogy idei válogatásában két Design Onscreen filmet ? Sivatagi Utópia: Modernista Építészet Palm Springsben és Hella Jongerius: Kortárs archetípusok ? is bemutat.

Boldogok vagyunk, hogy szerte a világon tanúi lehetünk az ehhez hasonló fesztiválokat, s hogy hozzájárulhatunk azok sikeréhez. Bárhová megyünk, azt látjuk, hogy ezek a vetítések ideális fórumai az építészet és design iránt elkötelezett emberek személyes (virtuális világon kívüli) találkozásának, s az ötletek, vélemények és kezdeményezések megosztásának. Minden egyes helyszínen azt tapasztaljuk, hogy ezek a fesztiválok összehozzák és gyakran erősítik is a helyi design közösséget. Reméljük, Budapest ezen helyszínek közé fog tartozni idén is!

Köszönjük tehát a kiváló építészeti és design filmek népszerűsítését, és reméljük mind jól érzik majd magukat a 2012-es Budapesti Építészeti Filmnapokon. Kívánjuk, hogy a fesztivál tovább növekedjen és gyarapodjon még sok éven át!

Heather Purcell Leja
Ügyvezető igazgató
Design Onscreen ? Kezdeményezés az Építészeti és Design Filmekért

Az idei év témái

By | ajánló

Mozgás és építészet

Tánc az újjápített Neues Museumban és Frank Gehry hullámzó fémlemezein, freerunning Dániában, rejtett kamerázás a lakótelepen. Fűre lépni a Hajdúságban és tetőn ugrálni a Hudson-völgyben. Sztárépítészek és vérszomjas nyugdíjasok. Miért akarnak a koppenhágai traceur-ök játszótérre költözni és miért nem maradnak szépen ott a józsai deszkások? Költői képek, érzékeny mozdulatok, az izmok finom játéka. Elhúztok a deszkáitokkal, vagy hozom a baltát.

A modernizmus emlékei

Tényleg véget ért a modernizmus 1972. március 16-án, a hírhedt Pruitt-Igoe-lakótelep lebontásával, ahogy Charles Jencks állította? Vagy csak az összeomló tömbök képe vált építészettörténeti ikonná, eltakarva a társadalmi okokat? Hogyan lehet megőrizni a modernizmus örökségét Palm Springsben és hogyan lehetett elpusztítani New Orleans-ben? Ez a blokk a modernista építészet mikro- és makroutópiáit eleveníti fel, a Bauhaus kezdeteitől Victor Gruennek a bevásárlóvárosoktól az autómentes városokig ívelő urbanisztikai kísérleteiig.

Az épületek élete

A B&B Italia milánói központja, az antwerpeni pályaudvar és a holland követség otthonai erősen extrovertált épületek. Az elsőn Renzo Piano kísérletezte ki a szerkezet kifordítását, előkészületként a Pompidou Központhoz, a második II. Lipót király és Belgium gazdagságát volt hivatott képviselni, a gondosan tervezett követségek pedig a holland attitűdöt és építészetet szándékoztak megtestesíteni a külföldi országok számára. De idővel mindegyik épület elkezdi a saját életét élni, az ott dolgozókkal, az utazókkal és a helyiekkel való kölcsönhatások révén. Ezek megismerésére vállalkozik ez a három film, hol az alkalmazottak szemén át, hol a politikai hátteret feltárva, hol irodalmi vonatkozásoktól ihletve.

Portrék                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                               Egy-egy film egy építészről, egy designerről és egy építész-designer-filmes párról. Hol végződnek e területek és hol csúsznak egymásba? Lehetnek közös pontok Hella Jongerius és Norman Foster munkamódszerében és abban, ahogy az Eames házaspár vezette a stúdióját, évtizedekkel ezelőtt? Mennyit kell róluk tudnunk a munkáikon túlmenően, mennyit akartak és akarnak elárulni magukról és mennyit árulnek el róluk az alkotásaik?

Posztvárosok

Kritikus helyzetek: a zárt telepé, a lakásé és a nagyvárosé ? egy Kaszpi-Tengeri olajkitermelő létesítményben, a szentpétervári kommunalkákban és Detroit utcáin. A három különböző lépték egyben a titok, a magánszféra és a nyilvánosság szintje is. Akárcsak az őrjítő orosz társbérlet, a kommunalka; a vízre épült, valaha zárt azerbajdzsáni olajkolónia is a Szovjetunió öröksége; most előszö pillanthatunk be alapításának, hanyatlásának, majd az olajáraknak köszönhető, váratlan felvirágzásának a történetébe. Ám ugyanaz, ami a titkos telep számára fellendülést hozott, a világ másik felén nagyban hozzájárult a detroiti autóipar összeomlásához, életre hívva egy olyan filmet, amely szó szerint rávetíti a város dübörgő múltját a zavaros jelenre.

Macskák a tenger közepén

By | ajánló

A gázszeparáló berendezésekhez évtizedekkel ezelőtt beosztott anyóka muskátlit locsol és macskát etet esténként, míg érte nem jön a fuvar, üldögél az alkonyatban, élvezi a friss levegőt, semmi különös. Csak egy kicsit bizarr a szituáció.

Csókolom, mit tetszik csinálni a Kaszpi-tengeren? Távol mindentől békésen horgászik. Azt mondja, örül, hogy nincs olyan nagy forgalom. Különben van minden, ami a modern civilizációban kell, és mutatja. Virágföld, rendszeres járat, ami hazaviszi, kantin, lift, tévé. A hal persze a macskáké, hozzádörgölőznek, mikor hazaér. A lakótömbök által közrefogott térség, ahol elé rohannak, alig különbözik egy tetszőleges szovjet város hasonló szegletétől, épp csak annyiban, hogy 60 éve a tengerre épült a semmiből. Pár méterre innen cölöpökön folytatódik az aszfaltút, ami a világ első tengeri olajkútjait köti össze egymással.

Erről a helyről a civilizált világ többi része propagandafilmekből, és 1999-ben egy James Bond-epizódból értesülhetett, persze, csak ha valakit érdekel az ilyesmi. Nem tudni, a nénihez a kistévén keresztül eljutott-e a hír. Mindenesetre nyugati forgatócsoport 2009-ben léphetett először az immár Azerbajdzsánhoz tartozó Neft Daşlar? (Olajsziklák) területére, hogy megnézze, mik a kilátásai az itt élőknek, és mi az, ami ma ide vonzza, vagy itt tartja őket.

 A lakosság nagy része tíznapos váltásokban cserélődik, a macskák viszont állandó lakónak tűnnek; és a többség el sem tudja elképzelni, hogy bármi mást csináljon élete hátralévő részében, mint amit a mesterséges sziget kínál. Ha a rozsdásan vagy épp felújítva meredező, nagy vasak, a kutak szüntelen ütemes kattogása és az állandó hullámzás nem is teszik különösebben barátságos hellyé ? úgy tűnik, mégis van benne valami zavarba ejtő, történelmen kívüli romantika ? megszűnése maga lehetne a környezeti katasztrófa.

 A panelházak előcsarnokát és az éttermet díszítő szocialista falfestményeken valószínűleg békegalambok helyett békesirályok repülnek ? közelebbről kellene megnézni. Kérdés, olajág lesz-e a csőrükben harminc év múlva, vagy inkább valami más.

Kovács Réka

(Az Olajsziklák – Város a tengeren című filmet április 1-jén, vasárnap vetítjük a Kino nagytermében.)

Beszélgetés Jord den Hollanderrel, építésszel, filmrendezővel, a Rotterdami Építészeti Filmfesztivál (AFFR) igazgatójával

By | interjú

Hogyan lesz egy építészből fesztiváligazgató?

JdH: 1999-ben rendeztünk egy szimpóziumot a városok filmes reprezentációjáról. Olyan kézenfekvő filmeket vetítettünk, mint a Metropolis vagy a Szárnyas fejvadász. A nagy érdeklődésen felbátorodva a következő évben rendeztünk egy filmes minifesztivált, ezen már nyolc filmet mutattunk be. Azóta komoly fesztivállá nőttünk, kétévente több mint 100 játék- és dokumentumfilmet vetítünk, van egy filmes adatbázisunk, ami a többi, hasonló fesztivált segíti a programalkotásban. Emellett több országban részt vettem építészeti filmfesztiválok beindításában, így Moszkvában, Varsóban és persze Budapesten.

Ki néz építészeti filmeket? Mennyire rétegműfaj?

JdH: Mindenki szereti a filmeket és mindenki házakban lakik és köztereken járkál, nem igaz? Az építészet és a film a 20. század legfontosabb művészeti ágai, és véleményem szerint ez még jó ideig így is marad. A két terület kombinációja pedig fontos és egyre népszerűbb.

Építészeti és filmes tanulmányokat is folytatott, építészként és filmrendezőként is aktív. Van átfedés a két szakma munkamódszerében?

JdH: Számomra a tervezői és a filmkészítői folyamat nagyon egyforma: mindkettőben van szerkezet és másodlagos jelentéstartalom. Mindenki úgy tekint az építészetre, mint ami az esztétikával, anyaggal és térrel operál, de van egy másik réteg is: a jelentés és történetmesélés. Ha ezt a második réteget megismered, az építészet hirtelen nagyon érdekessé válik. Épületek tervezésekor ezt a kettősséget segítségül lehet hívni. A film sem úgy működik, hogy van egy fiú és egy lány, és találkoznak: ez sosem ilyen egyszerű. Mindig van feszültség és konfliktus, ahogyan az építészetben is. Mindkét szakmát tanítom is és azt vettem észre, hogy jobb építészek lesznek azok, akik tudnak filmet készíteni. Az építészet a térrel foglalkozik, a film pedig az idővel, ha ezeket összekapcsoljuk, érzelmeket lehet vinni az építészetbe és szerkezetet a filmbe.

Hogyan került kapcsolatba a Budapesti Építészeti Filmnapokkal?

JdH: 2006-ban Magyarországon jártam és véletlenül elkeveredtem a Kortárs Építészeti Központ egyik bulijára. Teljesen magával ragadott a befogadó hangulat, az emberek nyitottsága és megkérdeztem, hogy miért nincs még filmfesztiváljuk. A következő évben már a Filmfesztiválra hívtak meg az épp akkor elkészült filmemmel. Ami a leginkább tetszett, hogy teljesen pénz nélkül, lelkesedésből szervezték. Pont azért utazom a világban, hogy tennivágyó embereket ismerjek meg. Az élet enélkül unalmas, azért vagyunk, hogy valamerre haladjunk és az érdeklődési körünkkel kapcsolatban aktívak legyünk. Persze a fesztiválok mindig a szeretetről, a jó kajákról és piákról is szólnak.

Huszár Daniella és Soltész Noémi, 2011. október 8.

Interjú a Santiagói Építészeti Filmfesztivál (AFFS) alapítójával, Francisca Mu?ozzal

By | interjú

Az AFFS lesz Dél-Amerika első építészeti filmfesztiválja. Miért döntöttetek úgy, hogy létrehoztok egy építészetnek szentelt filmfesztivált? Mi volt az elsődleges célotok?

AFFS: A chilei AFFS kollektíva tagjai nagy lelkesedéssel és csodálattal kísérték a rotterdami építészeti filmfesztivál (AFFR) és a hasonló európai kezdeményezések fejlődését, s ez vezetett a programindító esemény megszervezéséhez. Építészek lévén az ilyen fesztiválok körül kibontakozó párbeszéd érdekelt és a film műfaja tökéletes fórumnak tűnt az építészetről való beszéd kiterjesztéséhez, túl a szakmabeliek akadémikus és műszaki világán. A mi kezdeményezésünk ösztönzőleg kíván hatni a szélesebb közönségrétegekre, hogy a várost a film médiumán keresztül értelmezzék. Azt szeretnénk, ha mindenki észrevenné, hogy az építészet él, része mindennapi életüknek és közvetlen hatással van ránk és társadalmi kapcsolatainkra.

A fesztivál 2012 októberében indul. Elárultok néhányat a terveitek közül?

A bemutatott tartalmak tekintetében nagyon hasonló lesz a világ többi építészeti filmfesztiváljához, de szeretnénk abból a szempontból egyedülállóak lenni, hogy a latin-amerikai és chilei produkciókat előnyben részesítjük, és hogy új bemutatkozási lehetőséget teremtünk a kontinens alkotóinak. Középtávon a filmipar népszerűsítése a célunk, melyben a középpontot az építészet jelenti, de reméljük, hogy a négynapos fesztivál inkább az Építészet Ünnepévé válik majd, ahol a közönség nem csak a filmeket nézheti meg, de előadások, városi séták, installációk és más programok által új módon élheti majd meg a várost.

Mi érdekli manapság leginkább az embereket az építészet és várostervezés kérdései közül? Mik ma Dél-Amerika vagy Chile leglényegibb kérdései ezeken a területeken?

AFFS:  A legintenzívebb párbeszéd általában a városok rendkívüli mértékű növekedésével, a szegénység városi integrációjávak és a zöld területek hiányával kapcsolatban zajlik. Bizonyos csoportok ? akadémikusok és néhány városi polgár ? esetében, akik ?tudatosabban? kezelik ezeket a kérdéseket, az örökségvédelem helyzete is aggodalmat vált ki. Példának okáért, a castrói nagy bevásárlóközpont építése körül élénk vita robbant ki a médiában és a közösségi oldalakon. A sokat kritizált építkezés a város történelmi negyedében zajlik, közel az UNESCO világörökség részeként számon tartott 16 chilei templom egyikéhez. Ez a kiemelt jelentőségű ügy is mutatja, hogy az építészet válhat az általános érdeklődés tárgyává; bekerülhet az átlagos városlakó látóterébe és lerombolhatja azt egy mérnöki, akadémikus és, mondjuk ki nyíltan, egocentrikus nézőpont.

Oravecz Júlia, 2012. március 9.

Don?t ya know the big D is burnin??

By | kritika

A jó zenék azért születnek, hogy megértsük, ha már nem játssza őket a rádió, visszavonhatatlanul véget ért egy korszak. Ez érvényes a saját születésünk előtt íródott zenékre, és azokra is, amelyek tőlünk számottevő földrajzi és kulturális távolságban keletkeztek.

A brit Julien Temple filmjéhez kiválasztott zenék nagyon határozottan körvonalazzák azt az Amerikát, amelyikbe sokan szeretnénk visszacsöppenni, miközben nem is vagyunk amerikaiak. A fénykort idéző The Supremes, John Lee Hooker, a soul-herceg Marvin Gaye, Del Shannon vagy Alice Cooper nemcsak egy éra, hanem egy életérzés képviselői, felbukkanásuk a narratívában nem egyetlen város, hanem fokozatosan egy egész világ történetét idézi fel. Amely minden jel szerint megszűnt létezni. A címbeli kérdőjel (Requiem for Detroit?) így mintha már nem is Detroit jövőjét latolgatná. A fülünkbe ülteti (a dallamot) a bogarat: lehet, hogy valami másért kell rekviemet mondani?

Mindenki tudja, mi folyik most Detroitban? A Közép-Nyugat Párizsa pusztul. A fogyasztói társadalom emelte, aztán elhagyta, belvárosa (annak egy része) ma mementó, a kertvárosok (egy részük) az ördög játszóterei. A letűnt korok zenéi és országúti cirkálói, éles kontrasztban a romlással, súlyos üzenetet szállítanak. A nagyváros enyészetének egyre ismertebbé váló képei megdöbbentőek, de Temple-nél nem egészen önmagukért szerepelnek. A romos tűzfalak, az üres autópályák, amelyeken már soha sincs dugó (egy helyi blogger a film kapcsán szóvá teszi, mennyire örülne, ha így lenne), a lángoló, kibelezett iskolaépületek és rendezvénytermek, sőt az út szélén rozsdásodó, felborított bevásárlókocsik sokkal inkább díszletei egy ideológiai koncepciónak, amely az egykor áldásnak tekintett tömegtermelés hiábavalóságának bizonyítékait keresi.

?Poszt-Amerika? azonban, jobb, ha tudjuk, nem kér a katasztrófaturizmusból. Másként okul és reagál, például az idén 25 éves Heidelberg Projekttel, vagy közösségi kertekkel, sőt új beruházásokkal ? néhol meg minden marad a régiben. Jelkép volt, most kőhalom? A zene marad és mesél.

 Kovács Réka

 

Kommunalka ? Egy lakóközösség útvesztőiben

By | kritika

?Elegem van, hogy folyton itthon ülök!? ? panaszolja a munkanélküli és éppen munkát kereső középkorú Sveta a Kommunalka című film végén. A néző pedig igazán átérezheti a panaszt, hiszen másfél óráig be van zárva Sveta, Tatiana, Natasha és több mint egy tucat másik ember otthonába, egy szentpétervári ?kommunalkába?. A kommunalkák a szovjet lakáspolitika sajátos melléktermékei: az 1917-es forradalom után egészen Sztálin 1953-as haláláig a közösségi életmód jegyében ? és, tegyük hozzá, a szorító lakáshiány enyhítése miatt ? számos egykori tágas polgári lakást apró szobákra osztottak fel a nagyvárosok központjaiban, majd azokba egy-egy családot költöztettek. Így lettek a 10-15 m2-es szobák a családok egyedüli saját lakóhelyiségei, míg a társbérlet közös helyiségeit (konyha, fürdőszoba, wc) minden lakó együtt használta. Bár az együttlakás eme sajátos módja helyett az 1950-es évektől a modernista lakótelepek voltak a központi hatalom lakáspolitikájának favorizáltjai, mind a mai napig majdnem százezer lakás funkcionál kommunalkaként. Francoise Huguier 2008-as Kommunalkajában a mindennapi élet banális képein és rövid interjútöredékeken keresztül villan fel annak a furcsa univerzumnak néhány mozaikja, mely Szentpétervár és jó néhány volt szovjet nagyváros több százezer lakójának a mai napig a mindennapi élet szorító kerete.

A kommunalka-beli élet érdekes mikromechanizmusait nem először láthatják a magyar nézők: a 2010-es Verzió filmfesztiválon Christiane Büchner PereSTROIKA című dokumentumfilmje egy ugyancsak szentpétervári ?lakóközösség? történetét mesélte el. Míg itt a cselekmény fonala alapvetően jelenorientált és a jobb jövő ígérete felé kikacsintó volt ? egészen pontosan azt a kálváriát elevenítette meg, amelynek során a lakásban élő nyolc család mindegyike egyszerre adja el tulajdonrészét egy vállalkozónak, aki a dzsentrifikálódó lakónegyedben irodává alakítja az egykori ?szobalakásokat? ?, Huguier sokkal líraibb módon, fragmentáltabban, a lakók élettörténeteit az együttlakás nehézségeivel vegyítve a jövővel kapcsolatos kilátástalanságra futtatja ki.

Nem véletlenül sikerül megragadnia ilyen pontosan ezt a sajátságos miliőt: ő maga is ebben a kommunalkában élt több hónapot, fényképészként pedig egy egészen megkapóan jól sikerült sorozatot is készített a lakókról. A film saját élményeinek és a szomszédok sorsának állít emléket: a fényképszerű snittek és az intim vallomások töredékes hálójából bontakozik ki az összezártság Janus arcú élményvilága. Az egymás mellett élés feszültségeit az odafigyelés és az intimitás gesztusai oldják, azonban az itt lakók fokozatosan romló társadalmi státusza és az ebből fakadó kilátástalanság árnyékolja be mind az optimistább mind a pesszimistább vallomásokat. Míg korábban a kommunalkák inkább átmeneti menedéket nyújtottak egy-egy nehézségekkel küzdő családnak, az utóbbi években egyre inkább a társadalmi ranglétra alján helyet foglaló csoportok ?parkolópályájává? váltak. Így ismerhetjük meg az orvostanhallgató Roostamot, a nyugdíjas balerina Valentinát, Tinát, egy meggyilkolt üzletember özvegyét, és nem utolsósorban Natashát, a leginkább emlékezetes karaktert, aki hol Mike Tyson képét csókolgatja a tévéképernyőn, hol régi munkahelyét siratja, de semmiképpen sem találja a helyét az orosz nagyváros eme furcsa képződményében. Szívesen költözne, de nincs hova: marad a közös konyha, a 10m2-es szoba, és a TV szomszéd szobából átszűrődő monoton sistergése.

Jelinek Csaba

 

A pályaudvar mint agora

By | kritika

A városba beköltöző vasúti pályák és kapcsolt épületeik, így a pályaudvarok és az állomások, radikálisan megváltoztatták a 19. századi település urbanisztikai, építészeti és társadalmi struktúráját. A kezdetben idegenül ható pöfögő, füstölgő, kormozó gőzösök betörtek a nagyvárosok mindennapjaiba, elfogadott eszközökké váltak, s ezzel új dimenziókat nyitottak meg mind a város belső fejlődése, mind külső társadalmi kapcsolatrendszere előtt. Ennek ellenére a kezdetektől él a kétely a vasút városi környezetre gyakorolt hatását illetően, hiszen az ? mondják ?, dacára a fejlődésben játszott pozitív szerepének, végérvényesen szétszabdalhatja a település történelmileg kialakult szövetét. Az első állomás megjelenése óta a pályaudvarok a külvárosokból egyre inkább a városmagba kerültek, épületük építészeti ? nem egy esetben technikai ? kuriózum, a katedrális, a vásárcsarnok, a palota mellett a város legmeghatározóbb objektuma, a vasúttársaság ?ékköve? lett. A sokszor az előző korok legnagyszerűbb építészeti mintáit felvonultató pályaudvar-épületek mind méreteikben, mind külső és belső pompájukban, mind szimbolikájukban (a közlekedés, a telegráf, a sebesség, a mérnöktudomány stb. allegóriái) a korabeli polgárok fejlődésbe vetett szinte határtalan optimizmusát tükrözték. Egy olyan teret hoztak létre, ahol ? az Antwerpeni pályaudvar kupolacsarnokára rácsodálkozó regényhős, Jacques Austerlitz szavaival ? ?az az érzésünk támad, mintha a profán világ határán túlra kerültünk volna, a világkereskedelem és a világközlekedés felszentelt főtemplomába?.

A pályaudvar mint tranzittér kapcsolatot teremtett a vidék és a város között, korábban sosem látott embertömegek áramlását engedte be a városba, egyben ajtót nyitott a városlakók számára a vidék felfedezéséhez. Ezzel egyértelműen a legújabb kor városkapujává, újszerű agorájává vált, ahol a városba szakadt vidéki szolgáló földijeit viszontláthatta, a fiatal lány a frontra induló szerelmét búcsúztatta, ahol ugyanúgy vonatra szállt a naponta ingázó munkás, mint a vakációra induló polgár.

A pályaudvar és környezete azonban az autózás és a repülés térhódításával lassanként a lezüllöttség szimbóluma lett. Az egyre gyorsabb és kényelmesebb vasúti szerelvények méltó befogadása egy új szemléletű pályaudvart igényelt: egy valódi 21. századi agorát, egy multifunkcionális teret éttermekkel, bárokkal, boltokkal, amint azt napjainkban láthatjuk többek között a londoni Saint Pancras tiszta, világos eleganciájú együttese, a párizsi Gare du Nord átlátható, szellős terei, vagy a madridi Atocha pálmaligetté varázsolt csarnoka esetében.

Bán Dávid

(Bán Dávid kulturális antropológus, városkutató. Utazás a pályaudvar körül (2011) című újonnan megjelent könyvét március 31-én 19:00 órakor mutatja be, az Antwerp Central film felvezetéseként.)

 

Pruitt Igoe ? Minek a halála?

By | kritika

Nem ez az első, és nem is az utolsó alkotás, ami Charles Jencks híres kijelentésre épül, miszerint a St. Louis-i Pruitt Igoe lakótelep felrobbantásával a ?modernista építészet 1972. július 15-én 15.32-kor meghalt?. Az építészeti modernizmus bukását egyetlen képbe sűríteni bátor és provokatív fogás, de éppen ezért mindenképp leegyszerűsítő és félrevezető. Erről szól Chad Friedrich nagyszerű, The Pruitt-Igoe Myth: An Urban History című dokumentumfilmje. A forgatást több éves kutatómunka előzte meg, korabeli újságcikkek, filmfelvételek, tervrajzok, továbbá az akkori lakókkal illetve társadalomtudósokkal készített interjúk során elevenedik meg a modernista lakótelep története.

Bár az első ház 1954-ben készült el, a történet korábban kezdődik, és elválaszthatatlan a második világháború utáni amerikai társadalom és gazdaság történetétől. Az 1949-es Lakhatási Törvény biztosította a nagyszabású ?városmegújítási? projektek anyagi forrásait, melyek tulajdonképpen a belvárosi slumok ledózerolását és külvárosi szociális bérlakások építését jelentette. Bár kezdetben az ambiciózus programok sikeresnek tűntek, ahogy arról a filmbeli interjúalanyok nosztalgikus beszámolói is tanúskodnak, néhány éven belül a ?szegény emberek luxuslakásai? félelemmel és erőszakkal teli, bűnbandák uralta helyekké változtak. A szociális problémák mellett az épületek fizikailag is leromlottak, miközben a lakbérek folyamatosan emelkedtek. Az 1969-ben kitört lakbér-sztrájk már a hattyúdal utolsó felvonása volt: bár a házakat fenntartó hatóság beadta a derekát és csökkentette a lakbéreket, a következő télen az elképesztő fizikai leromlás miatt a házak nagy része lakhatatlanná vált, megkezdődtek a kiürítések, majd az épületek egymás utáni felrobbantása. Bár ma már erdő növi be a valaha volt Pruitt Igoe helyét, többek között Jencksnek köszönhetően a lakótelep sorsa mára az építészeti modernizmus kapitális hibáinak a szimbólumává vált.

A film szerint azonban jogtalanul. Pruitt Igoe bukásának története ugyanis nem csak egy modernista építészeti terv megvalósulásáról szól, hanem az amerikai lakhatási politikáról, a szociális bérlakások finanszírozása körüli politikai csatározásokról, és még tágabban a globális kapitalista gazdaságban 1970 után lejátszódó szerkezeti átalakulásokról. A 11 emeletes házak nem szükségszerűen ? nem  pusztán a lakók, vagy az épületek fizikai jellemzői  miatt ? váltak lakhatatlanná kevesebb mint két évtized alatt. Az építkezés után nem szántak elég szövetségi pénzt a házak fenntartására, az ipari termelés volumenének csökkenése miatt tömegével szűntek meg a munkahelyek, St. Louis városának lakossága radikálisan lecsökkent, miközben a jelzálogkölcsönök felvételének megváltozott szabályozása miatt a középosztály a belvárost a szegényekre hagyva az újonnan épült szuburbiákba költözött, hogy megvalósítsa a kor amerikai középosztályának az álmát.

Így Pruitt Igoe leromlását nem szabad pusztán a modernista építészet hibáival, vagy a lakók nemtörődömségével magyarázni. Friedrich filmje élesen rávilágít arra a gyakran elfelejtett alapvetésre, hogy a (város)építészet nem értékelhető pusztán önmagában: a tágabb politikai, gazdasági és társadalmi folyamatok is befolyásolják, hogy mennyire válnak élhetővé vagy élhetetlenné a megvalósított tervek. Pruitt Igoe történetét elemezve tehát legalább annyira? ha nem még jobban ? szükséges a politikusok és az üzemeltető hatóság hibáiból tanulni, mint amennyire át kell értékelni az építészeti modernizmus alapelveit.

Jelinek Csaba

 

A Pruitt-Igoe Mítosz – beszélgetés Chad Freidrichs-szel

By | interjú

J.T.: Eddig elnökhasonmásokról és titokzatos zenészekről készítettél filmeket. Mi vitt rá a Pruitt-Igoe történet feldolgozására?

C.F.: Érdekelt, hogyan tudnám modernista stílusban berendezni újonnan vásárolt otthonom, így elkezdtem kutatni a modern építészetet történetét. Így bukkantam rá Pruitt-Igoe-ra, a modernista építészet bukásának történetére. Számomra lenyűgöző volt, hogy miképp ívódik bele a modernista építészetbe a társadalmi változás előidézésébe vetett hit, és hogyan válik Pruitt-Igoe ezen elképzelés kudarcának szimbólumává. Aztán, ahogy előre haladtam a kutatásokban rá kellett döbbennem, hogy ez egy nem pusztán építészeti történet, annál sokkal mélyebb.

J.T.: A film remekül használja fel az archív felvételeket, amik hatékonyan segítik történet kibontakozását. Mondanál pár szót a fotók, videók keresésének és kiválogatásának folyamatáról?

C.F.: Sikerült néhány megállapodást kötnünk st. louis-i archívumokkal. Szépen lassan rengeteg csodálatos felvételt halmoztunk fel. Ezért is tartott 4 és fél évig a film elkészítése. Az archív felvételek beszerzésével töltött idő során új, kreatív utak nyíltak meg, amikről eredetileg nem gondoltam, hogy integrálni fogom a filmbe. Rengeteg régi fotó készült a hanyatló Pruitt-Igoe-ról, és van pár a megépüléséről is. Azáltal, hogy rátaláltunk ezekre a csodálatos, régi felvételekre, a történetmesélés új távlatai nyíltak meg előttünk. Ez számomra emberközelivé is tette a projektet, és élővé az ott lakók tapasztalatait.

J.T.: Hogyan változtatta meg a film készítése az általános vélekedésedet a Pruitt-Igoe mítoszról?

C.F.: Nos, annyiban biztosan, hogy először is már nem legendaként gondolok rá, nem akként a mítoszként, amit a filmben bemutatunk. Megpróbálom nem elválasztani azoktól a folyamatoktól, amelyek St. Louis-ban végbementek. Korábban, Pruitt-Igoe-t különálló entitásként értelmeztem.  Most már úgy fogok rá tekinteni, mint amire St. Louis háború utáni években bekövetkezett hanyatlása döntően hatott. Ez az egyik. A másik, hogy igyekszem az ott lakók perspektíváját figyelembe venni, ellentétben azzal, amikor valamit kívülállóként vizsgálunk. Azt hiszem Pruitt-Igoe-t gyakran első ránézésre, kívülállóként egy homogén élménnyé redukálják, ahol minden ember ugyanúgy élt. Ugyanakkor tudjuk, hogy minden ott élőnek mások a tapasztalatai. Néhányan, a legenda szerint, a bűnözéshez fordultak, de sokan hasznos és normális életet éltek ott. Ez a két fő változás, amin átmentem, hogy az egészet kontextusában vizsgálom és, az ott élők nézőpontjából.

Justin Tucker, 2011. április 5.
Forrás: Insidestl.com, fordítás: Buzogány Anna

Beszélgetés Jord den Hollanderrel a Küldetés ? A diplomácia építészete c. filmjéről

By | interjú

Az idei Budapesti Építészeti Filmnapokon bemutatja a Küldetés. A diplomácia építészete című új filmjét. Mondana róla pár szót?

JdH: Épp befejeztem egy filmet Afrikáról, amikor jött az ötlet, hogy csináljak egy filmet a nemzeti identitásról, mivel mindenki állandóan erről beszélt a bevándorlók miatt. Megbolydult az emberek identitástudata, hogy mind egyformák vagyunk vagy vajon inkább egyéniek-e, és erről eszembe jutott egy történet. A kilencvenes években kormány elindított egy programot, ami a holland kultúrát kívánta közvetíteni az egyik legfontosabb kulturális termékünkön, az építészeten keresztül. Új nagykövetségek építésével bíztak meg számos neves építészt. Meg kellett válaszolni a kérdést: ha az új épületek arra hivatottak, hogy kulturális értékeinket képviseljék, mik ezek és hogyan mutassuk be őket? Kitaláltam, hogy felkeresek néhányat ezek közül a követségek közül, hogy bemutassam ennek a programnak a történetét.

Amellett, hogy az építészek a követségek által képviselt küldetésről beszélnek, a filmben az épületek használóit is megszólaltatja, látható miként torzulnak az épületek által bemutatni hivatott elvek és szimbólumok a mindennapi gyakorlatban.

JdH: Igen, az épületeket nemcsak az építészek szemszögéből, reflektorfényben akartam ábrázolni, hanem smink nélkül is. Ahogyan az átlag holland diplomata használja, akit esetleg nem is érdekel, hogy véletlenül egy ikonikus épületbe jár be dolgozni minden nap. Nem izgatja annyira a kultúra, az épület koncepciója, a terek kapcsolata az adott ország történetével, nem úgy, mint például a naponta odalátogató kíváncsi építészturistákat. A különböző nézőpontok konfrontálódnak és ebből vicces jelenetek adódnak, elindul egyfajta dialógus. Sokat lehet nevetni a filmen, mert látható a konfliktus a megtervezett, elgondolt funkció és a különféle értelmezések és használatmódok között. A végén rájön a néző, hogy milyen jó médium a kultúra a másik megismerésére.

Hasonló párbeszéd folyt a megrendelő, a holland kormány és az építész között is?

JdH: A megrendelő nagyon nyitott volt ebben az esetben és a lehető legjobb építészeket választotta ki. Ha valaki azt kéri tőled, hogy alkosd meg a hazád ikonját, akkor az egyáltalán nem egyszerű. Mindegyik felkért építész az adott országhoz való kapcsolatot kereste, nem önmagát akarta előtérbe tolni. Ha valaki csak magáról tud beszélni, az úgyis unalmas, de ha feltesz egy kérdést, akkor máris elkezdődik a párbeszéd. Minden építész megértette, hogy abból kell merítkeznie, ami az adott ország sajátsága, a történelemből és a helyi építészeti hagyományokból. Az elkészült nagykövetségek mind alkalmazkodtak a fogadó országok kultúrájához, nem úgy, mint például a 19. századi brit követségek, amik viktoriánus kastélyokként sugározták a Birodalom erejét.

Huszár Daniella és Soltész Noémi, 2011. október 8.

Amerikai Bevásárlóváros – Victor Gruen és a bevásárlóközpont

By | ajánló

Anette Baldauf, a Gruen-hatás film társrendezőjének írása Victor Gruen-ről

Victor Gruen a huszadik század egyik legnagyobb hatású építésze volt: őt tekintik a bevásárlóközpontok atyjának. De még maga ez a merész gondolatairól ismert, Bécsből elszármazott ember sem látta előre, hogy koncepciója milyen elementárisan fogja megváltoztatni a világot. Az 1950-es években Gruen nagyszabású ?bevásárlóvárosokat? épített az Egyesült Államok burjánzó kertvárosaiban. Ezeknek, az európai városközpontok mintáját követve, nemcsak az volt a céljuk, hogy megkönnyítsék a bevásárlást, hanem az is, hogy a kereskedelmi és a szociális terek vegyítésével erősítsék az elszigetelt kertvároslakók társas kapcsolatait. Azonban az egyre fogyasztás- és spekuláció-centrikusabb gazdasági környezetben a többfunkciós bevásárlóközpontok óriás pénztermelő gépezetekké váltak, ami az egész világon meghatározó következményekkel járt a városok fejlődésére. Az építészetben ezért a Gruen-hatás néven ismert az a csábítóan kialakított vásárlói terek által kiváltott örvény, ami arra késztet bennünket, hogy feladjuk a céltudatos bevásárlást és elvesszünk a vásárlás élményében. Mivel a bevásárlóközpontok alapelveit lépésről-lépésre átültették a belvárosi területekre is, ma ez a jelenség táplálja, hogy a város a kereskedelem, az életstílus, a kitűnni vágyás és a történések színrevitelének a helye legyen, ez rajzolja ki annak a fajta belvárosnak a megteremtését, amelyik a vásárói kultúra isteneit szolgálja és ez teszi a fogyasztást a várostervezés alpelvévé.

Az 1903-ban Bécsben Viktor David Grünbaumként született Victor Gruen már a két háború közötti időszakban is jelentős figyelmet váltott ki számos kisebb bécsi bolt átalakításával. 1936-ban a Singer textil-kiskereskedés felújítása részeként jó pár méterrel beljebb vitte az üzlet frontját a járdától, nyitott, bejárható teret alakítva ki az utca és a bolt találkozásánál. A két terület egymásra csúsztatásával létrehozott, nagy kirakatok által körbefogott tér, amelynek közepén egy fényárban úszó vitrin állt, arra invitálta a járókelőket, hogy szakítsák ki magukat az utcán áramló tömegből és vegyék pár percig szemügyre a szöveteket és a városi élet tülekedését.

Két évvel a Singer-bolt megnyitása után a Glas. Österreichs Glaserzeitung, az Architectural Review és a L’architecture d’aujourd’hui bemutatta Grünbaum bécsi munkáit. A tervek együttese ? a Briston Illatszerbolt (1935), a Deutsch Férfi Divatáru (1936), Guerlain Illatszerbolt (1936), a már említett Singer textilkereskedés, valamint a Richard Löwenfeld Női Divatáru ? világosan kirajzolta az állandóságot Grünbaum beavatkozásaiban: az óriási kirakatok és drámai üvegfrontok elvarázsolt bemutatóterekké változtatták a kis boltokat. Az egész boltra kiterjesztették a kirakat fogalmát, a városi élet színpadává téve azt. Ezzel egyidejűleg, ezek a beavatkozások áttörték a határt a színház és a mindennapok, az utca és a bolt, a privát és a köztér között. Ebben a köztes térben egyszerre lehettek jelen és távol; a helyszínen és ugyanakkor eltávolítva magukat a mindennapi élet kötelességeitől.

1938. június 9-én egy SA-egyenruhába öltözött barátja segítségével Viktor Grünbaum feleségével, Alice Kardossal együtt elmenekült a nácik elől, először Svájcba, majd az USA-ba. Alig egy évvel New Yorkba való megérkezése után a szintén bécsi menekült üzletember, Ludwig Lederer felkérte, hogy tervezzen egy butikot az Ötödik sugárútra, második feleségével, Elsie Krummeckkel. Grünbaum, aki az amerikai állampolgárság megszerzése után Victor D. Gruennek hívta magát, a következő elképzelést vázolta Lederernek: ?Hogy kialakítsunk egy olyan átriumot, ami az Ötödik sugárút járdájára nyílk, egyfajta menedéket nyújtva a rohanó gyalogosoknak … Hat különálló kis üvegszekrény fog előnyúlni ennek az átriumnak a két oldalfalból és a hátfalából, a hátfalon egy csupaüveg ajtó fogja biztosítani a betekintést és a belépést a bolt belsejébe … Az átrium teteje átlátszó üvegből lesz és a rejtett fényforrások egyenletesen fogják megvilágítani a nyitott előudvart. Az új, külső tér közepére egy üvegvitrint képzelek el … ez a tárló és a belehelyezett árucikkek olyan rejtett, nagyon erős szpotlámpákkal lesznek megvilágítva, mint amilyeneket a színházban használnak.?

A designer Krummeck szemkápráztató vázlatainak és Morris Ketchum megfelelő építészengedélyének segítségével Gruen terve 1939-ben teljes pompájában megvalósult az Ötödik sugárúton. Gruen visszatért a színpadként felfogott kirakat koncepciójához, amit már Bécsben is alkalmazott és a színháziasan megvilágított díszlet révén potenciális szereplőként és vásárlóként kezelte a járókelőket. Az építészeti magazinok, kereskedelmi újságok és napilapok euforikusan számoltak be az üzleti építészet ezen új szelleméről. A New York-i Modern Művészetek Múzeuma képeket közölt a boltról a múzeum által kiadott modern építészeti kalauzban.

Tizenöt évvel a New York-i Lederer-butik sikeres megnyitója után Gruen át tudta ültetni a menedék gondolatát a terjeszkedő amerikai kertvárosok fragmentált épületeinek világába. A Bécsben és New Yorkban letesztelt modellt ezerszeresre nagyítva és addig ismeretlen dimenzióba emelve ezt a városi kísérletet, megteremtette az első bevásárlóközpontot. Ahogy a megvilágított vitrin a bécsi és New York-i árkádok középpontját, úgy a J. L. Hudson áruház 44.000 négyzetméteres hasábja Detroit kertvárosának központját jelölte ki. Ebben a bevásárlóközpontban Gruen a hatalmas kirakatokkal övezett térben létrehozott, szökőkutakkal, padokkal, játékos szobrokkal és színes mozaikokkal díszített tágas udvarral terjesztette ki az árkád koncepcióját. Gruen szavai szerint az oszlopsoros árkád az udvar és a kirakatok találkozásánál ?jellegzetesen városi atmoszférát? teremtett. Túl ezen, a 30 millió dolláros komplexum városi identitását a nagyjából 100 boltnak és a társadalmi élet számos létesítményének ? konferenciatermeknek, óvodának, állatkertnek ? a keveréke biztosította.

?A Northland Center?, jelentette ki Gruen lelkesen, 1954 március 22-én, ?a jövő legelső bevásárlóközpontjója?. A Detroit melletti regionális bevásárlóközpont megépítése után két évvel megnyitotta első teljesen zárt és légkondicionált bevásárlóközpontját Minneapolisban, amelyben két áruház, valamint 72 bolt és társas létesítmény kapott helyet a belső udvar széles tetőzete alatt. Gruen azt állította, hogy minden nagyobb európai város a kereskedelmi és a társas terek szoros kombinációján alapul. Ezzel szemben, kritizált Gruen, az amerikai kertvárosok családi házak halmazából álló egyfunkciós területek. A síváran terpeszkedő kertvárosok társas életének megerősítésére Gruen az úgynevezett ?bevásárlóvárosokban? való elvegyülést javasolta. Az ?emberek építésze?, ahogy magát nevezte, a nagy víziók híveként olyan gigaprojektek építését szorgalmazta, amelyek kombinálták az üzleti és társadalmi tevékenységeket és a kertvárosi közösségi élet kristályosodási pontjait jelentették.

Ekkora léptékű tervekhez nem volt könnyű támogatót találni. Gruennek reklámoznia kellett az ötleteit. A hidegháborús félelmeket kihasználva, a hermetikusan lezárható bevásárlóközpontot úgy mutatta be, mint ami bunkernek és evakuációs zónának is alkalmas szovjet támadás esetén. Az agresszívan hirdetett ?feltartóztatási doktrína? kontextusában a bevásárlóközpont hamarosan a feltartóztatás kézzelfogható szimbólumává vált, két kulcsfontosságú funkció kombinálásával. Befelé, azaz a vásárlók irányába biztonságot, védelmet és menedéket ígért. Érzelmileg fontos, biztos pontot jelentett a burjánzó kertváros lakóinak. Kifelé, a rivális Szovjetunió és a kommunizmus szimpatizánsai irányába a bevásárlóközpont a kapitalizmus felsőbbrendűségét jelezte: a társadalmi egyenlőség és a fogyasztói társadalomban magától értetődő választási szabadság megtestesült bizonyítékát látták benne.

A bunker ikonográfiáját hordozva, a bevásárlóközpont térben jelenítette meg a feltartóztatás külpolitikai stratégiáját és egyidejűleg megteremtette a ?feltartóztatás? további, kifinomultabb formáinak a fizikai előfeltételét. A bevásárlóközpont elősegítette a nők ?feltartóztatását?, akik, miután a katonák visszatértek a II. világháborúból, visszavonultak a foglalkoztatásból s munkaerejüket a gyereknevelésnek, a házimunkának és a fogyasztásnak szentelték. Ezenfelül védett zónát nyújtott a városi környezetet szimuláló, de egyidejűleg a társadalmi homogenitást is biztosító kertvárosok nagyrészt fehér lakosságának. Ennek az együttállásnak köszönhetően, a bevásárlóközpont története elválaszthatatlan a kertvárosi faji ?feltartóztatás? történetétől.

A ?bevásárlóváros? koncepcióját Gruen először 1943-ban mutatta be, az ?194x?, azaz a II. világháború befejezése még ismeretlen évének városára kiírt országos tervpályázat keretében. Az ötvenes évek közepén, amikor Gruen meg tudta valósítani az álmát, a bevásárlóközpont sokkal többet szimbolizált annál, mint amit eredetileg elképzelt. A Gruen első vázlatai és a bevásárlóközpontok elszaporodása között eltelt tizenöt évben a fogyasztás szerepe alapjaiban változott meg az Egyesült Államokban: a háború utáni Amerika számára a fogyasztás már nem az egyik, hanem az egyetlen hajtóerő volt. Az üzlet és az profithajhászó ingatlanpiac győztes hatalmai tizenöt év alatt felfalták az összes szociális teret, ami Gruen eredeti elképzeléseiben szerepelt. A többfunkciós ?bevásárlóváros? óriás pénztermelő gépezetté vált. Az ötvenes években Gruen azt állította, hogy ?bevásárlóvárosai? megkönnyítik a kertvárosi nők életét és integrálják a bevásárlást az életbe. De miközben a bevásárlás kikövezte az utat a posztindusztrializmus felé, a bevásárlóközpont a fogyasztásra épülő gazdaság hajtóerejévé vált: az életet integrálta a vásárlásba.

Az 1960-as években, amikor a fehér középosztály tömeges menekülésbe kezdett a vegyes lakosságú belvárosokból a szegregált kertvárosokba, Gruen figyelme az elhagyatott belvárosi területek revitalizációja felé fordult. Építészirodája a bevásárlóközpont kertvárosi épülettípusát átültette a belvárosba, építészeti prototípusként megteremtette azt városi formájában és végső soron jelentősen hozzájárult a belvárosi területek elüzletiesedéséhez. A hatvanas évek végén, amikor számos amerikai város lángokban állt, Gruen visszatért Bécsbe. A bécsi építészkamara egy leírhatatlanul szimbolikus gesztussal megtagadta Gruentől az ?Architekt? címet, mivel üldözött zsidóként a nemzetiszocialista Bécsben nem tudta befejezni a tanulmányait. Megengedték azonban, hogy titulusát ?architectként?, c-vel használja, mint az angolban, és hogy adományozzon nekik egy jelentősebb összeget, 10.000 osztrák schillinget. Maga Gruen a sejtszerkezetű város koncepciójával kezdett foglalkozni. Megalapította a Zentrum für Umweltfragent (Környezetkutatási Intézet, 1973) és kiadta a Bécsi Chartát, amely válaszként Le Corbusier Athéni Chartájára, az emberközpontú várost a lehető legkompaktabb és legtöbb belső kapcsolattal rendelkező formában körvonalazta. Bécsi irodájában a bécsi városmagot revitalizáló modellen dolgozott.

?Minden intézkedés, amit javasoltam, a városi hatóságok nyílt ellenállásába ütközött. A tervezési bürokrácia szakértőkből állt, akik képtelenek voltak az univerzális gondolkodásra és >>autós idegbajban<< szenvedtek?, írta Gruen kiadatlan önéletrajzában. A hetvenes évek közepén azt javasolta, hogy az egész városközpontot változtassák autómentes övezetté, és bár a tervet visszautasították, a város a Kärntnerstraßét és a Grabent gyalogosövezetté alakította, ami az évek során exkluzív bevásárlónegyeddé vált. Ezzel egyidőben Bécs külterületén megépült az első európai bevásárlóközpont. Gruennek így szembe kellett néznie a sors fintorával: miközben maga a régi európai városközpontot akarta átültetni az amerikai kertvárosba, a bevásárlóközpont eljutott az európai városokig, azzal fenyegetve, hogy megsemmisíti a városi élet Gruen által vallott modelljét. Hátralevő életében Gruen mindig hangsúlyozta, hogy az ingatlancégek eltérítették ?bevásárlóvárosának? koncepcióját és puszta ?pénztermelő gépezetté? süllyesztették. Mindörökre megtagadta ?az apaságot és a tartásdíj fizetését ezeknek a zabiprojektnek”.

Anette Baldauf szociológus és kultúrkritikus, a bécsi Képzőművészeti Akadémia professzora. Kutatásainak középpontjában a városi fejlődés, a feminizmus és a társadalmi mozgalmak témája áll.

2008. február 13.

Forrás: eurozine.com, fordítás: Horváth Olivér

Az én játszóterem – interjú

By | interjú

Beszélgetés Kaspar Astrup Schröderrel, Az én játszóterem c. film rendezőjével és Bjarke Ingels-szel, a koppenhágai Bjarke Ingels Group (BIG) alapítójával

Az én játszóterem valójában két film, nem pusztán egy film a Parkourról, hanem egyszersmind egy film az építészetről és a városi térről, valamint az emberek és az életterük közti kapcsolatról. Az építészetet hagyományosan nem szoktuk ebből a perspektívából vizsgálni.

Kaspar: Amikor elkezdtem próbafelvételeket készíteni a Parkour-csapatokkal, a képeimet az épületel és a térhez igazítottam, de együtt mozogva a srácokkal a térben, mindez valami egészen újszerű tapasztalat volt. Felnyitotta a szememet, sokkal élőbbé és dinamikusabbá tette a teret számomra. Van egy külvárosi rész Koppenhága peremén, ahol a kertesházak között ott áll egy 10 emeletes épület, a HEGY, amit a BIG tervezett. Dánia legjobb Parkour-csapatát filmeztem itt, a Jiyo Teamet, ahogy tetőről tetőre ugráltak. Ebből készítettem egy kisfilmet. Így került Bjarke a képbe, odaadtam neki a filmet, mire azt mondta, hogy ?Ez fantasztikus, soha nem láttuk még az épületeinket ebből a perspektívából, szeretnék jobban a része lenni annak, amit csináltok?. És itt megkezdődött egy párbeszéd köztünk a tér megörökítésének és kihasználásának lehetőségéről, illetve arról, hogy hogyan tud megjelenni az építészet a filmben. Mindenki számára kihívás volt filmet készíteni a Parkourról és egyben az építészetről is.

Bjarke: Amellett, hogy egy nagyon jó eszköze az épület birtokbavételének és rejtett életének bemutatására, lenyűgözően magyarázza a teret is, olyan módon, hogy közvetíti a HEGY körül való mozgás tapasztalatának élményét ? sokkal hatékonyabban, mint bármiféle építészeti fotográfia. Bizonyos szempontból a Parkour-srácok rohangálása a térnek valamifajta kutatásává válik, ahol ők vannak az előtérben az épületek pedig a háttérben. Az épületben zajló életre koncentrálsz, de a teret éled át, ami körülöleli azt. Volt egy olyan érzésem, hogy ez egy fantasztikus módja lehetne az építészeti tapasztalat közvetítésének ? talán jobb, mint bármely más médium, amivel addig találkoztunk ? és elkezdtünk Kasparral arról beszélni, hogy megpróbálunk az építészettel a megvalósítás minden szintjén összefonódni. Az irodában az építészeti maketteket vizsgálva, az építési területen, a félkész épület körül mozogva, később pedig a már kész épületeket belakva.

Mennyire fontos nektek ? rendezőként és építészként ? az a kérdés, hogy hogyan éli meg a közönség a városi teret, amit filmre vesztek, vagy megalkottok, illetve beszéltetek-e erről egymással?

Bjarke: Bármikor, amikor létrehozol egy épületet vagy egy városi teret, részt veszel a város jövőjének alakításában, és ezáltal hozzájárulsz az ottélők kultúrájának és életmódjának alakulásához is, és fontos, hogy az épületet ne statikus művészetként mutatasd be ? az építészeti fotó szokásos eszközével, ami csak arra koncentrál, hogy hogyan esik a fény egy falra. Az én játszóterem persze egy film a Parkourról, de nagyon sokat mond arról is, hogy a közösségi élet és az építészet milyen összetett kapcsolatban van egymással. Az építészet megfigyeli az emberi életet és kísérletet tesz arra, hogy befogadja, aztán az emberi élet továbbfejleszti és félreértelmezi az építészetet, annak érdekében, hogy a lehetőségek birodalmát kitágítsa, és aztán az építészet megint megfigyeli az emberi életet és ez egy folyamatos ismétlődése építésnek és életnek, építésnek és életnek.

Tara Farrel, 2010. november 10.
forrás: objectivecinema.net, fordítás: Buzogány Anna