Category

interjú

„Mindenki a saját realitásában él” – interjú Oksana Nosach-kal – 11. Budapesti Építészeti Filmnapok

By | interjú

Minden város tele van szokatlan helyekkel és izgalmas történetekkel, amelyek csak arra várnak, hogy valaki megmutassa és elmesélje őket. Bárki kezébe vehet egy kamerát és lefilmezheti saját kerületének, utcájának vagy szomszédjának történetét.

A fenti idézet a My Street Films nevű londoni mintára szervezett ukrán workshop és filmfesztivál bemutatkozásából való. Oksana Nosach a fesztivál legutóbbi workshopjának eredményeképpen készítette Disznóólak közt (Among the Huts) c. kisfilmjét, amelyet a Budapesti Építészeti Filmnapok Flóra, fauna és a város c. rövidfilmblokkjában is láthattunk. A blokk egyik legizgalmasabb etűdje volt az övé, amely egy Kijev melletti gazdaság paradox történetébe enged bepillantást. Az ukrán kisfilm rendezője személyesen is ellátogatott a fesztiválra, így alkalmunk nyílt interjút készíteni vele. Oksana kalandvágyó, életvidám és sokat utazik – szerencsére mindig fényképezőképpel.

Honnan szereztél tudomást a helyről?

Véletlenül fedeztem fel, amikor egyszer arrafelé kerékpározva éppen körülnéztem a környéken. Megragadott a szokatlanságával, hiszen nem vagy felkészülve arra, hogy ilyesmivel találkozol a megszokott városi szabályrendszerben. Meglepődtem és megindított a kép, amit láttam: disznók sétáltak a többszintes épületek között, fák nőttek ki mindenhonnan. Mindebben ugyanakkor ott lapult egy darabka történelem is, még a város előtti időkre utalva, amikor minden egészen más ritmusban mozgott. Teljesen olyan volt, mintha a vidéki élet múzeumában járnánk, szinte csak az üvegbúra hiányzott a kis különálló világ tetejéről.

Hogyan jött az ötlet, hogy filmet forgass belőle?

Időről időre meglátogattam a helyet, hogy megtapasztalhassak valami rendkívülit a városi környezetben. Néha megmutattam a barátaimnak, amikor meg akartam lepni őket. Nem gondoltam, hogy kapcsolatba lépek a hely lakóival egészen addig, amíg az egyik barátom azt nem mondta, hogy mindenképpen forgassak dokumentumfilmet a helyről. Nem voltam benne biztos, mert azt gondoltam, hogy valaki már biztosan filmre vette korábban, végül mégis neveztem az International Festival of Film and Urbanism “86” által szervezett My Steet Films Ukraine versenyre.

A film némán ütköztet két teljesen különálló világot…

Igen, a film lényegében két valóság összecsapása, két ritmus egy fizikai térben –, egy ami vidéki, lassú, és egy másik, ami városi, nyüzsgő. Talán ez volt a módja megmutatni, hogy mindenki a saját realitásában él, és nem olyan könnyű megvédeni az életmódodat, ha ez nem illeszkedik a közvetlen környezetedhez. Ebben a helyzetben nem tudok állást foglalni – az észleléstől függően változik, hogy a gödör melyik oldalán állsz. Amikor keresztül sétálsz a veteményeskerten, a téged körülvevő toronyházak furcsának tűnnek, de ha a helyet fentről, a járdáról nézed, akkor az udvar tűnik kicsit csúnyának és nem odaillőnek. Általában persze szomorúnak találom, hogy a fejlesztők bekebelezik valakinek a történelmét, családi házát, a földet, amit sok éven műveltek és ami enni adott ezeknek az embereknek.

Tudtad?  A kisfilm középpontjában lévő kis házat többek között Natasa Jurcsenko lakja, akinek kalandos életútjáról Oksana Nosachon kívül Jiří Stejskal, fiatal cseh filmrendező is filmet forgatott, Otthonomcímmel. Vele is készítettünk interjút, itt olvashatjátok.

Hogyan zajlott a forgatás? Mik voltak a kevésbé jó és az igazán jó pillanatok?

Ez a kis gazdasági épület, amit sokan tanyának hívnak, nem az egyetlen emléke az egykori Poznyaki névre hallgató falunak. Egyes házak egyszerűen eltűntek az elmúlt évek során. Amikor az operatőrrel először mentünk oda forgatni, még szinte hajnalban érkeztünk, hogy megnézzük a vidéki életet és megkérdezzünk néhány lakost.

A MyStreetFilmsUkraine után saját magam újraforgattam az egész anyagot, ami körülbelül egy hónapig tartott. Néha elfelejtettem tartalék memóriakártyát vinni, vagy az elem halt meg egy alkalmatlan pillanatban. Tavasz volt, és nagyon szeles, hideg idő volt. Ami egy kicsit rossz volt a forgatás szempontjából, hogy az udvar egyébként is nagyon szeles helyen áll. De ami még ennél is rosszabb volt, hogy néhány ember az érdeklődésemre bizalmatlansággal reagált, mert azt gyanították, hogy bántani akarom őket vagy a családjukat. De a hely háziasszonya egy nagyon kedves és nyitott nő. Szívesen fogadta a forgatást a területén és nagyon sok történetet megosztott velem.

A legjobb pillanatok a véletlen ismerősökhöz és a vicces állatokhoz kötőnek, különösen a macskákhoz, velük tele volt a hely. Amikor szétnéztem az udvaron, különböző emberek jöttek oda hozzám és elmondták a véleményüket: egy részük azt mondta, hogy ez egy roncstelep és hogy ezeknek az embereknek el kellene költözniük, mások azt mondták, hogy ez a farm örömmel tölti el őket, és hogy ide szoktak jönni nézelődni és etetni a disznókat minden nap a gyerekeikkel. Néha még tervezett túrák is vannak az óvodásoknak.

Hogyan fogadták a filmet körülötted?

A rengeteg anyag közül végül 6 percesre szűkült a film. Én nem gondoltam, hogy sikeres lesz, de az emberek reagáltak rá és fesztiválokon is részt vett. Néhányan szerették, néhányan nem. Még olyat is hallottam, hogy ez a film a halálról szól. Néhány barátom pedig nem igazán értette –  túl kortárs volt a számukra.

És most? Hogyan tovább?

Elkezdtem közreműködni egy filmben, mely egy pusztuló kikötőről szól Kijevben. Általában szeretem a filmezést és a fényképezést, nézni az embereket, különösen a barátaimat. Van néhány anyagom zenészekről, akiket ismerek. Próbálok filmet készíteni belőle.

Ha a fesztiválon nem sikerült megnézned a kisfilmet, alább megteheted.

A cikk a Filmtekercs.hu-n jelent meg.

Interjú Adela Muntean multimédiás művésszel – 11. Budapesti Építészeti Filmnapok

By | interjú

A Budapesti Építészeti Filmnapok programkínálatából idén sem kellett nélkülöznünk a kelet-európai rövidfilmes blokkot. A blokkot három film alkotta, amelynek egyik gyöngyszeme az Memory Reel (Emlékezettekercs) c. film. A film alkotójával, Interjú Adela Munteannal beszélgettünk.

Több helyen megfordulsz, sokat utazol, zajlik az élet körülötted…

Igen, most éppen Bristolban, majd Budapest, Bukarest, Szeben, Kolozsvár, végül Szeben következik és ezután remélem, kicsit hazatérek, szóval ott vagyok, ahol éppen a projektjeimet végzem. Egyébként Erdélyben, Gyulafehérváron születtem, édesanyám csángó, édesapám román, a testvérem nem tud magyarul, mert ő a kommunista időszakban született, amikor nemcsak a vallások, de a magyarság is tiltott volt. Amikor én megszülettem 1988-ban, rá egy évre éppen forradalom volt, ezért én már magyar óvodába járhattam, majd később magyar gimnáziumban illetve egyetemen folytattam tanulmányaimat.

Memory Reel c. kisfilm egy több szempontból nagyon izgalmas projekt része. Tudnál erről mesélni egy kicsit?

A legelején globálisan gondoltam el egy mozis projektet, hiszen világszerte rengeteg a bezárt mozi, nap, mint nap újabb híreket olvashatunk, hogy éppen melyik filmgyár szűnik meg. Az újabb generáció a számítógépeken és egyéb kütyükön nézi a filmeket, tehát valahol a változásokat akartam megörökíteni és egyben megőrizni a „régi mozi” emlékét.

transcinemaexpress.com weblapon a klasszikus mozi változásait a digitális korban láthatjuk különféle művészi és elméleti-kutatási projekteken keresztül. Bárki beküldhet bezárt moziról készült videót a weblapon keresztül. Továbbá múzeumok és kortárs galériák olyan munkákat állítanak ki, amelyek a mozi anyagiságát mutatják be: a celluloid, a vetítőgép, a filmnézés fenomenológiáját a moziban, erről részletesebben olvashatunk a weblapon lévő  elméleti kutatásban. Másrészt az interneten mára már az összes klasszikus filmet megtalálhatjuk – a weblap egy digitális archívumot is tartalmaz rengeteg példával, amelyben a nézők különféle módon újradolgozták az interneten talált filmeket. A transcinemaexpress.com weblapon a művészi projektet az Emlékezettekercs képezi, amely az archiváló művészet kategóriájához tartozóan egy elhagyatott archívum-filmraktár anyagát dolgozza fel, amely tartalmazza az 1964-2005 közötti időszak Romániában forgalmazott és erdélyi mozikban vetített filmjeinek szinte teljes készletét. A hely történetét egy dokumentumfilm kíséretében meséli el.

Hogyan találtál rá a helyszínre?

A kolozsvári buszmegálló, ahonnan Budapestre szoktam indulni a filmraktár utcájának végén van. Ott láttam gyerekeket filmekkel, aztán az interneten robbanásszerűen mindig újabb és újabb fotókat lehetett látni a helyről. Budapesten eleinte a MOME Fotográfia szakára jártam és éppen a Media Design szakra készültem átiratkozni, és a filmraktár projektet készültem bemutatni, ezért eljártam oda fotózni, de kinyomoztam az ott dolgozókat is.

A velük készült interjú is a kisfilm része…

Szende Bulbuca, aki korábban a filmraktárban dolgozott az első karakter, aki megjelenik a filmben. Rajta kívül Găină Dorel és Mira Marincaș fotóművészek is feltűnnek, akiknek munkájában az analóg-digitális közti kapcsolat határozottan megmutatkozik. Mira a következő interjúsorozatban fog megjelenni. A TIFF fesztivál alatt nyitva volt a hely, a filmben néhány fiatal látogató is megjelenik, akiknek emlékeikben ott van a moziépületek eltűnése vagy az idősebb generáció, akik még a falusi vetítések kalandjairól is tudnak mesélni.

Korábban kicenzúrázott celluloidmaradékokból összeillesztett végtelen szalag, amely letűnt korok személyes történeteit őrzi. És persze, mint ahogyan az lenni szokott, mindig a kivágott részek a legizgalmasabbak. – A filmről írt ajánlónkat ebben az összeállításban olvashatjátok.

Mi a filmed témájául választott kolozsvári filmarchívumnak a története?

Egy jó ideje elkezdtem egy multimédia applikáció elkészítését a helyszínről, amelyből kiderül a hely története. Az épület virtuálisan látogatható lesz, fotókat, videókat lehet nézni külön-külön minden udvaron lévő épületről és a kertről, miközben az ott dolgozók narrációját hallgathatjuk. Így a néző maga rakja össze a történetet. Mindezt azért érzem fontosnak megvalósítani, mert senki számára sem tiszta, mi is történt ott. Szendével készítettem több videófelvételt. Már nagyon régen, 37 éven át dolgozott ott, tehát egy „autentikus” verziót  kaphatunk általa a helyről. Képileg az épület aktuális kinézetét látjuk és hangban pedig az aranykoráról hallhatunk, így két réteg, a múlt és jelen keveredik. Az applikáció március végén lesz látható a weblapon a Memory Reel részben.

Hogyan jött az ötlet, hogy végtelen szalaggá fűzd össze a régi celluloidokat?

Egy idő szobrot szerettem volna létrehozni, egy olyan tárgyat, amely megőrzi a helynek az emlékét. Mivel a videóban emlékek hangoznak el, a tekercs is filmekből, emlékrétegekből tevődik össze. A sok-sok kis tekercsből egy lett, amely tartalmazza az összesűrített emlékeket.

És hol van most a tekercs?

Eddig Budapesten a MOME-n, Kolozsváron a Sapienta egyetemen, jelenleg pedig a Győzelem moziban van kiállítva a tekercs. A jövőben filmfesztiválokon is kiállításra kerül majd. Remélem, valahol megtalálja majd a végleges helyét is, hogy állandóan megtekinthető legyen.

Hogyan kapcsolódsz az építészethez?

Édesapám és testvérem tervező mérnökök, így rengeteg térkép és rajz van mindenfelé az irodában. Másrészről a film és a többi művészeti ág is közel áll hozzám, jelenleg több más projektem is van, amelyek speciálisan épületekkel foglalkoznak.

Most milyen állapotban van az épület? Történt változás?

Valamikor 2014-ben, amikor éppen Milánóban voltam Erasmusszal a TIFF filmfesztivál „Mentsék meg a nagy képernyőt” kampánya által a helyet kitakarították – az udvaron lévő filmek már nem láthatóak, csak azok a maradtak meg, amelyek már eleve az épületen belül voltak. Múzeumot szeretnének oda, de erről a gondolatról még semmit sem lehet tudni.

Egy roma család is beköltözött az egyik épületbe, náluk van a kulcs, tehát ha valaki látogatni akarja a helyet a TIFF filmfesztivál szervezőitől jóváhagyás alapján Petrea bácsi kinyitja a kaput. Ez egyrészt jó, mert így szimbolikusan „őrizve” van az épület, másrészt megnehezíti annak a dolgát, aki meglátogatná a helyet.

Mit gondolsz, hol tart most Románia a múltfeldolgozásban?

Március elején részt vettem egy konferencián, ahol egy kommunista börtön, egy abortuszról szóló kiállítást és az én projektem is szerepelt múltfeldolgozás témakörében. Azt hiszem, most végre valahára beindult ez a folyamat a hivatalok részéről is, akik különféle digitális projektekbe is belefektetve támogassák a múlttal való szembenézés folyamatát.

A tiédhez hasonló projektek, akciók, performanszok, tudnak-e segíteni és ha igen, hogyan akár a régi, akár az újabb generációknak kapcsolódni saját múltjukhoz, emlékezetükhöz?

A kolozsvári filmraktárról legelőször egy közös kiállítás készült, erasmusos diákok munkáiból, erről éppen egy interjú alatt értesültem, amikor az én projektem már szinte készen volt. Az elméleti kutatásban több hasonló projektről is írok.

Te, személyesen hogyan viszonyulsz a filmben is felidézett korszakhoz, a közös múlthoz?

Gyerekkoromban a nálam tíz évvel idősebb testvéremmel és az ő barátaival jártunk el moziba. Nekem kitüntetés volt, hogy gyerekként magamnál sokkal idősebekkel, későn este kint lehetek a városban. Ezt követő mozis emlékem a Titanic film megnézése, amikor annyira zsúfolt volt a terem, hogy  térdepelve a székek közt ülve néztem a barátaimmal a filmet. Ehhez hasonló emlékeket keresek a kis filmben felidézett korról szóló történeteken keresztül is. Utána, négy éven keresztül a filmtörténelem legfontosabb filmjeit nap mint nap az akkori évfolyamtársaimmal néztük meg az egyetemen. Nekem ez az időszak volt a közös mozizás korszaka, jelenleg pedig a filmfesztiválokon való részvétel.

Mivel telnek a napjaid?

Dolgozom, műhelyeket tartok, konferenciákra járok, rengeteg más projektet fejlesztek és a doktori témámat is előkészítem, lehet jövőre doktorizni is fogok.

Ha a fesztiválon nem sikerült megnézned a kisfilmet, alább megteheted.

 

A cikk a Filmtekercs.hu-n jelent meg.

Sascha Waltz: két mód, könnyíteni a nehézségen

By | interjú

Interjú Sasha Waltz-al, az idei nyitófilm rendezőjével, Németország egyik legismertebb koreográfusával.

A ?Sasha Waltz & Guests? társulat jelenleg Németország legnagyobb független színházi csoportja. A tizennégy állandó táncosból ? életkoruk húsz és negyvenöt év között ? sokan kezdettől fogva tagjai a koreográfus, Sasha Waltz csapatának.

A koreografikus opera Ön által kidolgozott műfajában különleges egésszé kapcsolódik össze az építészet, a zene és a táncszínház. 2008, a társulat 15 éves fennállásának jubileuma óta a két korai munka, a ?Twenty to Eight? (1993) és az ?Űrhajósok sugárútja? (1996) visszakerült a repertoárra. Ez a két zsírkomikus társadalmi paródia azóta is turnézik szerte a világban. Ez jó oka annak, hogy megkérdezzem: mennyire vannak vagy nincsenek közel egymáshoz a régi és az új produkciók?

Nem hinném, hogy Ön elvesztette a humorát, de korábbi munkáit nézve, például a ?Twenty to Eight? című lakóközösség-darabot, sokkal többet nevettem, mint a mostaniak láttán.

Egy nevelési projekt keretében nemsokára színpadra állítok fiatalokkal egy kortárs koreográfiát Bizet Carmen-jéből. Előre is nagyon örülök neki. Azt hiszem, ebben a munkában ismét több játékos elemet alkalmazhatok, és visszanyúlhatok korábbi munkáimhoz. Ugyanakkor úgy gondolom, csaknem minden darabomban van humor. Hiszen a Continu-ben, egyik legújabb darabomban is van egy csomó nevetnivaló! Igaz ugyan, hogy ez egy konfliktusokkal nagyon telített, fekete humor, de ez tulajdonképpen nagyon tipikus. Engem mindenekelőtt a tragikomikum érdekel, a súlyos és a könnyű keveréke. A humor oldani tudja a fájdalmat, és könnyebbé teheti a terhet.

Az interjú tovább olvasható a Goethe Intézet honlapján, az alábbi linken:
http://www.goethe.de/ins/hu/bud/kue/tanz/tanzchor/hu8181006.htm

 

Beszélgetés Jord den Hollanderrel, építésszel, filmrendezővel, a Rotterdami Építészeti Filmfesztivál (AFFR) igazgatójával

By | interjú

Hogyan lesz egy építészből fesztiváligazgató?

JdH: 1999-ben rendeztünk egy szimpóziumot a városok filmes reprezentációjáról. Olyan kézenfekvő filmeket vetítettünk, mint a Metropolis vagy a Szárnyas fejvadász. A nagy érdeklődésen felbátorodva a következő évben rendeztünk egy filmes minifesztivált, ezen már nyolc filmet mutattunk be. Azóta komoly fesztivállá nőttünk, kétévente több mint 100 játék- és dokumentumfilmet vetítünk, van egy filmes adatbázisunk, ami a többi, hasonló fesztivált segíti a programalkotásban. Emellett több országban részt vettem építészeti filmfesztiválok beindításában, így Moszkvában, Varsóban és persze Budapesten.

Ki néz építészeti filmeket? Mennyire rétegműfaj?

JdH: Mindenki szereti a filmeket és mindenki házakban lakik és köztereken járkál, nem igaz? Az építészet és a film a 20. század legfontosabb művészeti ágai, és véleményem szerint ez még jó ideig így is marad. A két terület kombinációja pedig fontos és egyre népszerűbb.

Építészeti és filmes tanulmányokat is folytatott, építészként és filmrendezőként is aktív. Van átfedés a két szakma munkamódszerében?

JdH: Számomra a tervezői és a filmkészítői folyamat nagyon egyforma: mindkettőben van szerkezet és másodlagos jelentéstartalom. Mindenki úgy tekint az építészetre, mint ami az esztétikával, anyaggal és térrel operál, de van egy másik réteg is: a jelentés és történetmesélés. Ha ezt a második réteget megismered, az építészet hirtelen nagyon érdekessé válik. Épületek tervezésekor ezt a kettősséget segítségül lehet hívni. A film sem úgy működik, hogy van egy fiú és egy lány, és találkoznak: ez sosem ilyen egyszerű. Mindig van feszültség és konfliktus, ahogyan az építészetben is. Mindkét szakmát tanítom is és azt vettem észre, hogy jobb építészek lesznek azok, akik tudnak filmet készíteni. Az építészet a térrel foglalkozik, a film pedig az idővel, ha ezeket összekapcsoljuk, érzelmeket lehet vinni az építészetbe és szerkezetet a filmbe.

Hogyan került kapcsolatba a Budapesti Építészeti Filmnapokkal?

JdH: 2006-ban Magyarországon jártam és véletlenül elkeveredtem a Kortárs Építészeti Központ egyik bulijára. Teljesen magával ragadott a befogadó hangulat, az emberek nyitottsága és megkérdeztem, hogy miért nincs még filmfesztiváljuk. A következő évben már a Filmfesztiválra hívtak meg az épp akkor elkészült filmemmel. Ami a leginkább tetszett, hogy teljesen pénz nélkül, lelkesedésből szervezték. Pont azért utazom a világban, hogy tennivágyó embereket ismerjek meg. Az élet enélkül unalmas, azért vagyunk, hogy valamerre haladjunk és az érdeklődési körünkkel kapcsolatban aktívak legyünk. Persze a fesztiválok mindig a szeretetről, a jó kajákról és piákról is szólnak.

Huszár Daniella és Soltész Noémi, 2011. október 8.

Interjú a Santiagói Építészeti Filmfesztivál (AFFS) alapítójával, Francisca Mu?ozzal

By | interjú

Az AFFS lesz Dél-Amerika első építészeti filmfesztiválja. Miért döntöttetek úgy, hogy létrehoztok egy építészetnek szentelt filmfesztivált? Mi volt az elsődleges célotok?

AFFS: A chilei AFFS kollektíva tagjai nagy lelkesedéssel és csodálattal kísérték a rotterdami építészeti filmfesztivál (AFFR) és a hasonló európai kezdeményezések fejlődését, s ez vezetett a programindító esemény megszervezéséhez. Építészek lévén az ilyen fesztiválok körül kibontakozó párbeszéd érdekelt és a film műfaja tökéletes fórumnak tűnt az építészetről való beszéd kiterjesztéséhez, túl a szakmabeliek akadémikus és műszaki világán. A mi kezdeményezésünk ösztönzőleg kíván hatni a szélesebb közönségrétegekre, hogy a várost a film médiumán keresztül értelmezzék. Azt szeretnénk, ha mindenki észrevenné, hogy az építészet él, része mindennapi életüknek és közvetlen hatással van ránk és társadalmi kapcsolatainkra.

A fesztivál 2012 októberében indul. Elárultok néhányat a terveitek közül?

A bemutatott tartalmak tekintetében nagyon hasonló lesz a világ többi építészeti filmfesztiváljához, de szeretnénk abból a szempontból egyedülállóak lenni, hogy a latin-amerikai és chilei produkciókat előnyben részesítjük, és hogy új bemutatkozási lehetőséget teremtünk a kontinens alkotóinak. Középtávon a filmipar népszerűsítése a célunk, melyben a középpontot az építészet jelenti, de reméljük, hogy a négynapos fesztivál inkább az Építészet Ünnepévé válik majd, ahol a közönség nem csak a filmeket nézheti meg, de előadások, városi séták, installációk és más programok által új módon élheti majd meg a várost.

Mi érdekli manapság leginkább az embereket az építészet és várostervezés kérdései közül? Mik ma Dél-Amerika vagy Chile leglényegibb kérdései ezeken a területeken?

AFFS:  A legintenzívebb párbeszéd általában a városok rendkívüli mértékű növekedésével, a szegénység városi integrációjávak és a zöld területek hiányával kapcsolatban zajlik. Bizonyos csoportok ? akadémikusok és néhány városi polgár ? esetében, akik ?tudatosabban? kezelik ezeket a kérdéseket, az örökségvédelem helyzete is aggodalmat vált ki. Példának okáért, a castrói nagy bevásárlóközpont építése körül élénk vita robbant ki a médiában és a közösségi oldalakon. A sokat kritizált építkezés a város történelmi negyedében zajlik, közel az UNESCO világörökség részeként számon tartott 16 chilei templom egyikéhez. Ez a kiemelt jelentőségű ügy is mutatja, hogy az építészet válhat az általános érdeklődés tárgyává; bekerülhet az átlagos városlakó látóterébe és lerombolhatja azt egy mérnöki, akadémikus és, mondjuk ki nyíltan, egocentrikus nézőpont.

Oravecz Júlia, 2012. március 9.

A Pruitt-Igoe Mítosz – beszélgetés Chad Freidrichs-szel

By | interjú

J.T.: Eddig elnökhasonmásokról és titokzatos zenészekről készítettél filmeket. Mi vitt rá a Pruitt-Igoe történet feldolgozására?

C.F.: Érdekelt, hogyan tudnám modernista stílusban berendezni újonnan vásárolt otthonom, így elkezdtem kutatni a modern építészetet történetét. Így bukkantam rá Pruitt-Igoe-ra, a modernista építészet bukásának történetére. Számomra lenyűgöző volt, hogy miképp ívódik bele a modernista építészetbe a társadalmi változás előidézésébe vetett hit, és hogyan válik Pruitt-Igoe ezen elképzelés kudarcának szimbólumává. Aztán, ahogy előre haladtam a kutatásokban rá kellett döbbennem, hogy ez egy nem pusztán építészeti történet, annál sokkal mélyebb.

J.T.: A film remekül használja fel az archív felvételeket, amik hatékonyan segítik történet kibontakozását. Mondanál pár szót a fotók, videók keresésének és kiválogatásának folyamatáról?

C.F.: Sikerült néhány megállapodást kötnünk st. louis-i archívumokkal. Szépen lassan rengeteg csodálatos felvételt halmoztunk fel. Ezért is tartott 4 és fél évig a film elkészítése. Az archív felvételek beszerzésével töltött idő során új, kreatív utak nyíltak meg, amikről eredetileg nem gondoltam, hogy integrálni fogom a filmbe. Rengeteg régi fotó készült a hanyatló Pruitt-Igoe-ról, és van pár a megépüléséről is. Azáltal, hogy rátaláltunk ezekre a csodálatos, régi felvételekre, a történetmesélés új távlatai nyíltak meg előttünk. Ez számomra emberközelivé is tette a projektet, és élővé az ott lakók tapasztalatait.

J.T.: Hogyan változtatta meg a film készítése az általános vélekedésedet a Pruitt-Igoe mítoszról?

C.F.: Nos, annyiban biztosan, hogy először is már nem legendaként gondolok rá, nem akként a mítoszként, amit a filmben bemutatunk. Megpróbálom nem elválasztani azoktól a folyamatoktól, amelyek St. Louis-ban végbementek. Korábban, Pruitt-Igoe-t különálló entitásként értelmeztem.  Most már úgy fogok rá tekinteni, mint amire St. Louis háború utáni években bekövetkezett hanyatlása döntően hatott. Ez az egyik. A másik, hogy igyekszem az ott lakók perspektíváját figyelembe venni, ellentétben azzal, amikor valamit kívülállóként vizsgálunk. Azt hiszem Pruitt-Igoe-t gyakran első ránézésre, kívülállóként egy homogén élménnyé redukálják, ahol minden ember ugyanúgy élt. Ugyanakkor tudjuk, hogy minden ott élőnek mások a tapasztalatai. Néhányan, a legenda szerint, a bűnözéshez fordultak, de sokan hasznos és normális életet éltek ott. Ez a két fő változás, amin átmentem, hogy az egészet kontextusában vizsgálom és, az ott élők nézőpontjából.

Justin Tucker, 2011. április 5.
Forrás: Insidestl.com, fordítás: Buzogány Anna

Beszélgetés Jord den Hollanderrel a Küldetés ? A diplomácia építészete c. filmjéről

By | interjú

Az idei Budapesti Építészeti Filmnapokon bemutatja a Küldetés. A diplomácia építészete című új filmjét. Mondana róla pár szót?

JdH: Épp befejeztem egy filmet Afrikáról, amikor jött az ötlet, hogy csináljak egy filmet a nemzeti identitásról, mivel mindenki állandóan erről beszélt a bevándorlók miatt. Megbolydult az emberek identitástudata, hogy mind egyformák vagyunk vagy vajon inkább egyéniek-e, és erről eszembe jutott egy történet. A kilencvenes években kormány elindított egy programot, ami a holland kultúrát kívánta közvetíteni az egyik legfontosabb kulturális termékünkön, az építészeten keresztül. Új nagykövetségek építésével bíztak meg számos neves építészt. Meg kellett válaszolni a kérdést: ha az új épületek arra hivatottak, hogy kulturális értékeinket képviseljék, mik ezek és hogyan mutassuk be őket? Kitaláltam, hogy felkeresek néhányat ezek közül a követségek közül, hogy bemutassam ennek a programnak a történetét.

Amellett, hogy az építészek a követségek által képviselt küldetésről beszélnek, a filmben az épületek használóit is megszólaltatja, látható miként torzulnak az épületek által bemutatni hivatott elvek és szimbólumok a mindennapi gyakorlatban.

JdH: Igen, az épületeket nemcsak az építészek szemszögéből, reflektorfényben akartam ábrázolni, hanem smink nélkül is. Ahogyan az átlag holland diplomata használja, akit esetleg nem is érdekel, hogy véletlenül egy ikonikus épületbe jár be dolgozni minden nap. Nem izgatja annyira a kultúra, az épület koncepciója, a terek kapcsolata az adott ország történetével, nem úgy, mint például a naponta odalátogató kíváncsi építészturistákat. A különböző nézőpontok konfrontálódnak és ebből vicces jelenetek adódnak, elindul egyfajta dialógus. Sokat lehet nevetni a filmen, mert látható a konfliktus a megtervezett, elgondolt funkció és a különféle értelmezések és használatmódok között. A végén rájön a néző, hogy milyen jó médium a kultúra a másik megismerésére.

Hasonló párbeszéd folyt a megrendelő, a holland kormány és az építész között is?

JdH: A megrendelő nagyon nyitott volt ebben az esetben és a lehető legjobb építészeket választotta ki. Ha valaki azt kéri tőled, hogy alkosd meg a hazád ikonját, akkor az egyáltalán nem egyszerű. Mindegyik felkért építész az adott országhoz való kapcsolatot kereste, nem önmagát akarta előtérbe tolni. Ha valaki csak magáról tud beszélni, az úgyis unalmas, de ha feltesz egy kérdést, akkor máris elkezdődik a párbeszéd. Minden építész megértette, hogy abból kell merítkeznie, ami az adott ország sajátsága, a történelemből és a helyi építészeti hagyományokból. Az elkészült nagykövetségek mind alkalmazkodtak a fogadó országok kultúrájához, nem úgy, mint például a 19. századi brit követségek, amik viktoriánus kastélyokként sugározták a Birodalom erejét.

Huszár Daniella és Soltész Noémi, 2011. október 8.

Az én játszóterem – interjú

By | interjú

Beszélgetés Kaspar Astrup Schröderrel, Az én játszóterem c. film rendezőjével és Bjarke Ingels-szel, a koppenhágai Bjarke Ingels Group (BIG) alapítójával

Az én játszóterem valójában két film, nem pusztán egy film a Parkourról, hanem egyszersmind egy film az építészetről és a városi térről, valamint az emberek és az életterük közti kapcsolatról. Az építészetet hagyományosan nem szoktuk ebből a perspektívából vizsgálni.

Kaspar: Amikor elkezdtem próbafelvételeket készíteni a Parkour-csapatokkal, a képeimet az épületel és a térhez igazítottam, de együtt mozogva a srácokkal a térben, mindez valami egészen újszerű tapasztalat volt. Felnyitotta a szememet, sokkal élőbbé és dinamikusabbá tette a teret számomra. Van egy külvárosi rész Koppenhága peremén, ahol a kertesházak között ott áll egy 10 emeletes épület, a HEGY, amit a BIG tervezett. Dánia legjobb Parkour-csapatát filmeztem itt, a Jiyo Teamet, ahogy tetőről tetőre ugráltak. Ebből készítettem egy kisfilmet. Így került Bjarke a képbe, odaadtam neki a filmet, mire azt mondta, hogy ?Ez fantasztikus, soha nem láttuk még az épületeinket ebből a perspektívából, szeretnék jobban a része lenni annak, amit csináltok?. És itt megkezdődött egy párbeszéd köztünk a tér megörökítésének és kihasználásának lehetőségéről, illetve arról, hogy hogyan tud megjelenni az építészet a filmben. Mindenki számára kihívás volt filmet készíteni a Parkourról és egyben az építészetről is.

Bjarke: Amellett, hogy egy nagyon jó eszköze az épület birtokbavételének és rejtett életének bemutatására, lenyűgözően magyarázza a teret is, olyan módon, hogy közvetíti a HEGY körül való mozgás tapasztalatának élményét ? sokkal hatékonyabban, mint bármiféle építészeti fotográfia. Bizonyos szempontból a Parkour-srácok rohangálása a térnek valamifajta kutatásává válik, ahol ők vannak az előtérben az épületek pedig a háttérben. Az épületben zajló életre koncentrálsz, de a teret éled át, ami körülöleli azt. Volt egy olyan érzésem, hogy ez egy fantasztikus módja lehetne az építészeti tapasztalat közvetítésének ? talán jobb, mint bármely más médium, amivel addig találkoztunk ? és elkezdtünk Kasparral arról beszélni, hogy megpróbálunk az építészettel a megvalósítás minden szintjén összefonódni. Az irodában az építészeti maketteket vizsgálva, az építési területen, a félkész épület körül mozogva, később pedig a már kész épületeket belakva.

Mennyire fontos nektek ? rendezőként és építészként ? az a kérdés, hogy hogyan éli meg a közönség a városi teret, amit filmre vesztek, vagy megalkottok, illetve beszéltetek-e erről egymással?

Bjarke: Bármikor, amikor létrehozol egy épületet vagy egy városi teret, részt veszel a város jövőjének alakításában, és ezáltal hozzájárulsz az ottélők kultúrájának és életmódjának alakulásához is, és fontos, hogy az épületet ne statikus művészetként mutatasd be ? az építészeti fotó szokásos eszközével, ami csak arra koncentrál, hogy hogyan esik a fény egy falra. Az én játszóterem persze egy film a Parkourról, de nagyon sokat mond arról is, hogy a közösségi élet és az építészet milyen összetett kapcsolatban van egymással. Az építészet megfigyeli az emberi életet és kísérletet tesz arra, hogy befogadja, aztán az emberi élet továbbfejleszti és félreértelmezi az építészetet, annak érdekében, hogy a lehetőségek birodalmát kitágítsa, és aztán az építészet megint megfigyeli az emberi életet és ez egy folyamatos ismétlődése építésnek és életnek, építésnek és életnek.

Tara Farrel, 2010. november 10.
forrás: objectivecinema.net, fordítás: Buzogány Anna