Anette Baldauf, a Gruen-hatás film társrendezőjének írása Victor Gruen-ről
Victor Gruen a huszadik század egyik legnagyobb hatású építésze volt: őt tekintik a bevásárlóközpontok atyjának. De még maga ez a merész gondolatairól ismert, Bécsből elszármazott ember sem látta előre, hogy koncepciója milyen elementárisan fogja megváltoztatni a világot. Az 1950-es években Gruen nagyszabású ?bevásárlóvárosokat? épített az Egyesült Államok burjánzó kertvárosaiban. Ezeknek, az európai városközpontok mintáját követve, nemcsak az volt a céljuk, hogy megkönnyítsék a bevásárlást, hanem az is, hogy a kereskedelmi és a szociális terek vegyítésével erősítsék az elszigetelt kertvároslakók társas kapcsolatait. Azonban az egyre fogyasztás- és spekuláció-centrikusabb gazdasági környezetben a többfunkciós bevásárlóközpontok óriás pénztermelő gépezetekké váltak, ami az egész világon meghatározó következményekkel járt a városok fejlődésére. Az építészetben ezért a Gruen-hatás néven ismert az a csábítóan kialakított vásárlói terek által kiváltott örvény, ami arra késztet bennünket, hogy feladjuk a céltudatos bevásárlást és elvesszünk a vásárlás élményében. Mivel a bevásárlóközpontok alapelveit lépésről-lépésre átültették a belvárosi területekre is, ma ez a jelenség táplálja, hogy a város a kereskedelem, az életstílus, a kitűnni vágyás és a történések színrevitelének a helye legyen, ez rajzolja ki annak a fajta belvárosnak a megteremtését, amelyik a vásárói kultúra isteneit szolgálja és ez teszi a fogyasztást a várostervezés alpelvévé.
Az 1903-ban Bécsben Viktor David Grünbaumként született Victor Gruen már a két háború közötti időszakban is jelentős figyelmet váltott ki számos kisebb bécsi bolt átalakításával. 1936-ban a Singer textil-kiskereskedés felújítása részeként jó pár méterrel beljebb vitte az üzlet frontját a járdától, nyitott, bejárható teret alakítva ki az utca és a bolt találkozásánál. A két terület egymásra csúsztatásával létrehozott, nagy kirakatok által körbefogott tér, amelynek közepén egy fényárban úszó vitrin állt, arra invitálta a járókelőket, hogy szakítsák ki magukat az utcán áramló tömegből és vegyék pár percig szemügyre a szöveteket és a városi élet tülekedését.
Két évvel a Singer-bolt megnyitása után a Glas. Österreichs Glaserzeitung, az Architectural Review és a L’architecture d’aujourd’hui bemutatta Grünbaum bécsi munkáit. A tervek együttese ? a Briston Illatszerbolt (1935), a Deutsch Férfi Divatáru (1936), Guerlain Illatszerbolt (1936), a már említett Singer textilkereskedés, valamint a Richard Löwenfeld Női Divatáru ? világosan kirajzolta az állandóságot Grünbaum beavatkozásaiban: az óriási kirakatok és drámai üvegfrontok elvarázsolt bemutatóterekké változtatták a kis boltokat. Az egész boltra kiterjesztették a kirakat fogalmát, a városi élet színpadává téve azt. Ezzel egyidejűleg, ezek a beavatkozások áttörték a határt a színház és a mindennapok, az utca és a bolt, a privát és a köztér között. Ebben a köztes térben egyszerre lehettek jelen és távol; a helyszínen és ugyanakkor eltávolítva magukat a mindennapi élet kötelességeitől.
1938. június 9-én egy SA-egyenruhába öltözött barátja segítségével Viktor Grünbaum feleségével, Alice Kardossal együtt elmenekült a nácik elől, először Svájcba, majd az USA-ba. Alig egy évvel New Yorkba való megérkezése után a szintén bécsi menekült üzletember, Ludwig Lederer felkérte, hogy tervezzen egy butikot az Ötödik sugárútra, második feleségével, Elsie Krummeckkel. Grünbaum, aki az amerikai állampolgárság megszerzése után Victor D. Gruennek hívta magát, a következő elképzelést vázolta Lederernek: ?Hogy kialakítsunk egy olyan átriumot, ami az Ötödik sugárút járdájára nyílk, egyfajta menedéket nyújtva a rohanó gyalogosoknak … Hat különálló kis üvegszekrény fog előnyúlni ennek az átriumnak a két oldalfalból és a hátfalából, a hátfalon egy csupaüveg ajtó fogja biztosítani a betekintést és a belépést a bolt belsejébe … Az átrium teteje átlátszó üvegből lesz és a rejtett fényforrások egyenletesen fogják megvilágítani a nyitott előudvart. Az új, külső tér közepére egy üvegvitrint képzelek el … ez a tárló és a belehelyezett árucikkek olyan rejtett, nagyon erős szpotlámpákkal lesznek megvilágítva, mint amilyeneket a színházban használnak.?
A designer Krummeck szemkápráztató vázlatainak és Morris Ketchum megfelelő építészengedélyének segítségével Gruen terve 1939-ben teljes pompájában megvalósult az Ötödik sugárúton. Gruen visszatért a színpadként felfogott kirakat koncepciójához, amit már Bécsben is alkalmazott és a színháziasan megvilágított díszlet révén potenciális szereplőként és vásárlóként kezelte a járókelőket. Az építészeti magazinok, kereskedelmi újságok és napilapok euforikusan számoltak be az üzleti építészet ezen új szelleméről. A New York-i Modern Művészetek Múzeuma képeket közölt a boltról a múzeum által kiadott modern építészeti kalauzban.
Tizenöt évvel a New York-i Lederer-butik sikeres megnyitója után Gruen át tudta ültetni a menedék gondolatát a terjeszkedő amerikai kertvárosok fragmentált épületeinek világába. A Bécsben és New Yorkban letesztelt modellt ezerszeresre nagyítva és addig ismeretlen dimenzióba emelve ezt a városi kísérletet, megteremtette az első bevásárlóközpontot. Ahogy a megvilágított vitrin a bécsi és New York-i árkádok középpontját, úgy a J. L. Hudson áruház 44.000 négyzetméteres hasábja Detroit kertvárosának központját jelölte ki. Ebben a bevásárlóközpontban Gruen a hatalmas kirakatokkal övezett térben létrehozott, szökőkutakkal, padokkal, játékos szobrokkal és színes mozaikokkal díszített tágas udvarral terjesztette ki az árkád koncepcióját. Gruen szavai szerint az oszlopsoros árkád az udvar és a kirakatok találkozásánál ?jellegzetesen városi atmoszférát? teremtett. Túl ezen, a 30 millió dolláros komplexum városi identitását a nagyjából 100 boltnak és a társadalmi élet számos létesítményének ? konferenciatermeknek, óvodának, állatkertnek ? a keveréke biztosította.
?A Northland Center?, jelentette ki Gruen lelkesen, 1954 március 22-én, ?a jövő legelső bevásárlóközpontjója?. A Detroit melletti regionális bevásárlóközpont megépítése után két évvel megnyitotta első teljesen zárt és légkondicionált bevásárlóközpontját Minneapolisban, amelyben két áruház, valamint 72 bolt és társas létesítmény kapott helyet a belső udvar széles tetőzete alatt. Gruen azt állította, hogy minden nagyobb európai város a kereskedelmi és a társas terek szoros kombinációján alapul. Ezzel szemben, kritizált Gruen, az amerikai kertvárosok családi házak halmazából álló egyfunkciós területek. A síváran terpeszkedő kertvárosok társas életének megerősítésére Gruen az úgynevezett ?bevásárlóvárosokban? való elvegyülést javasolta. Az ?emberek építésze?, ahogy magát nevezte, a nagy víziók híveként olyan gigaprojektek építését szorgalmazta, amelyek kombinálták az üzleti és társadalmi tevékenységeket és a kertvárosi közösségi élet kristályosodási pontjait jelentették.
Ekkora léptékű tervekhez nem volt könnyű támogatót találni. Gruennek reklámoznia kellett az ötleteit. A hidegháborús félelmeket kihasználva, a hermetikusan lezárható bevásárlóközpontot úgy mutatta be, mint ami bunkernek és evakuációs zónának is alkalmas szovjet támadás esetén. Az agresszívan hirdetett ?feltartóztatási doktrína? kontextusában a bevásárlóközpont hamarosan a feltartóztatás kézzelfogható szimbólumává vált, két kulcsfontosságú funkció kombinálásával. Befelé, azaz a vásárlók irányába biztonságot, védelmet és menedéket ígért. Érzelmileg fontos, biztos pontot jelentett a burjánzó kertváros lakóinak. Kifelé, a rivális Szovjetunió és a kommunizmus szimpatizánsai irányába a bevásárlóközpont a kapitalizmus felsőbbrendűségét jelezte: a társadalmi egyenlőség és a fogyasztói társadalomban magától értetődő választási szabadság megtestesült bizonyítékát látták benne.
A bunker ikonográfiáját hordozva, a bevásárlóközpont térben jelenítette meg a feltartóztatás külpolitikai stratégiáját és egyidejűleg megteremtette a ?feltartóztatás? további, kifinomultabb formáinak a fizikai előfeltételét. A bevásárlóközpont elősegítette a nők ?feltartóztatását?, akik, miután a katonák visszatértek a II. világháborúból, visszavonultak a foglalkoztatásból s munkaerejüket a gyereknevelésnek, a házimunkának és a fogyasztásnak szentelték. Ezenfelül védett zónát nyújtott a városi környezetet szimuláló, de egyidejűleg a társadalmi homogenitást is biztosító kertvárosok nagyrészt fehér lakosságának. Ennek az együttállásnak köszönhetően, a bevásárlóközpont története elválaszthatatlan a kertvárosi faji ?feltartóztatás? történetétől.
A ?bevásárlóváros? koncepcióját Gruen először 1943-ban mutatta be, az ?194x?, azaz a II. világháború befejezése még ismeretlen évének városára kiírt országos tervpályázat keretében. Az ötvenes évek közepén, amikor Gruen meg tudta valósítani az álmát, a bevásárlóközpont sokkal többet szimbolizált annál, mint amit eredetileg elképzelt. A Gruen első vázlatai és a bevásárlóközpontok elszaporodása között eltelt tizenöt évben a fogyasztás szerepe alapjaiban változott meg az Egyesült Államokban: a háború utáni Amerika számára a fogyasztás már nem az egyik, hanem az egyetlen hajtóerő volt. Az üzlet és az profithajhászó ingatlanpiac győztes hatalmai tizenöt év alatt felfalták az összes szociális teret, ami Gruen eredeti elképzeléseiben szerepelt. A többfunkciós ?bevásárlóváros? óriás pénztermelő gépezetté vált. Az ötvenes években Gruen azt állította, hogy ?bevásárlóvárosai? megkönnyítik a kertvárosi nők életét és integrálják a bevásárlást az életbe. De miközben a bevásárlás kikövezte az utat a posztindusztrializmus felé, a bevásárlóközpont a fogyasztásra épülő gazdaság hajtóerejévé vált: az életet integrálta a vásárlásba.
Az 1960-as években, amikor a fehér középosztály tömeges menekülésbe kezdett a vegyes lakosságú belvárosokból a szegregált kertvárosokba, Gruen figyelme az elhagyatott belvárosi területek revitalizációja felé fordult. Építészirodája a bevásárlóközpont kertvárosi épülettípusát átültette a belvárosba, építészeti prototípusként megteremtette azt városi formájában és végső soron jelentősen hozzájárult a belvárosi területek elüzletiesedéséhez. A hatvanas évek végén, amikor számos amerikai város lángokban állt, Gruen visszatért Bécsbe. A bécsi építészkamara egy leírhatatlanul szimbolikus gesztussal megtagadta Gruentől az ?Architekt? címet, mivel üldözött zsidóként a nemzetiszocialista Bécsben nem tudta befejezni a tanulmányait. Megengedték azonban, hogy titulusát ?architectként?, c-vel használja, mint az angolban, és hogy adományozzon nekik egy jelentősebb összeget, 10.000 osztrák schillinget. Maga Gruen a sejtszerkezetű város koncepciójával kezdett foglalkozni. Megalapította a Zentrum für Umweltfragent (Környezetkutatási Intézet, 1973) és kiadta a Bécsi Chartát, amely válaszként Le Corbusier Athéni Chartájára, az emberközpontú várost a lehető legkompaktabb és legtöbb belső kapcsolattal rendelkező formában körvonalazta. Bécsi irodájában a bécsi városmagot revitalizáló modellen dolgozott.
?Minden intézkedés, amit javasoltam, a városi hatóságok nyílt ellenállásába ütközött. A tervezési bürokrácia szakértőkből állt, akik képtelenek voltak az univerzális gondolkodásra és >>autós idegbajban<< szenvedtek?, írta Gruen kiadatlan önéletrajzában. A hetvenes évek közepén azt javasolta, hogy az egész városközpontot változtassák autómentes övezetté, és bár a tervet visszautasították, a város a Kärntnerstraßét és a Grabent gyalogosövezetté alakította, ami az évek során exkluzív bevásárlónegyeddé vált. Ezzel egyidőben Bécs külterületén megépült az első európai bevásárlóközpont. Gruennek így szembe kellett néznie a sors fintorával: miközben maga a régi európai városközpontot akarta átültetni az amerikai kertvárosba, a bevásárlóközpont eljutott az európai városokig, azzal fenyegetve, hogy megsemmisíti a városi élet Gruen által vallott modelljét. Hátralevő életében Gruen mindig hangsúlyozta, hogy az ingatlancégek eltérítették ?bevásárlóvárosának? koncepcióját és puszta ?pénztermelő gépezetté? süllyesztették. Mindörökre megtagadta ?az apaságot és a tartásdíj fizetését ezeknek a zabiprojektnek”.
Anette Baldauf szociológus és kultúrkritikus, a bécsi Képzőművészeti Akadémia professzora. Kutatásainak középpontjában a városi fejlődés, a feminizmus és a társadalmi mozgalmak témája áll.
2008. február 13.
Forrás: eurozine.com, fordítás: Horváth Olivér
